233/3. A lebegő katalógus — A rendszer zenéje

Henderson, habár testét még mindig áthatotta a fémes csiklandozás és a polc felületének szorítása, egyre kevésbé érezte magát a gravitáció rabszolgájának. Mintha egy láthatatlan, szívós szél emelgette volna, hol egy könyvborítóhoz nyomva, hol egy papírtekercs mellett suhanva. A távoli, ritmikus koppanások, melyek az Antikvárius szerint a „rendszer munkába állását” jelezték, egyre közelebbről, sőt, mintha *alóla* hallatszottak volna. Henderson kétségbeesetten próbált valamiféle támasztékot találni, de csak a súlytalanság egyre biztosabb ölelését tapasztalta.
„Látja, pontosan ezt a dinamikus adaptációt vártam!” – lelkendezett az Antikvárius, ujjait precízen végighúzva a sárgaréz táblagép kijelzőjén, melynek hullámzó számai mostanra már rendezett spirálokat formáztak. – „A mélyraktár, akárcsak egy intelligens sejt, felismerte az Ön, mint nullpont jelentőségét, és most optimalizálja a belső rendjét! Ezek a hangok, Henderson úr, nem mások, mint a raktár önmagát szervező, öntisztító mechanizmusai. Ahol eddig könyvpor és feledés honolt, ott most precíziós elmozdulások történnek. Ön egyfajta kozmikus centrifugává vált!”
Henderson próbált egy „de én nem kértem centrifugát!” felkiáltást formálni, de a szavak valahogy elvesztek a raktár mély, zúgó, ám most már tagadhatatlanul *vidám* búgásában. A koppanások, melyek immár a füléhez közeledtek, egyre inkább apró, fémből készült tappancsok hangjának tűntek, mintha miniatűr robotok, vagy inkább önjáró katalóguscédulák rohangálnának a polcok között, rendszerezve a láthatatlant. A táblagép képernyőjén megjelenő spirálok egyre gyorsabban forogtak, és Henderson esküdni mert volna, hogy néhány tétel, például egy kopott atlasz és egy régi festékes doboz, valóban elmozdult a helyéről, mintha csak táncolna a mélyraktár új gravitációs középpontja körül.
Az Antikvárius, akinek tekintete valami furcsa, szinte gyermeki izgalomtól csillogott, csak intett a kezével. „Kérjük, ne zavarja meg a folyamatot! Az algoritmus most Ön köré rendezi a valóságot. Hamarosan látni fogja, ahogy a legapróbb részletek is a helyükre kerülnek. Ez nem káosz, Henderson, ez a tökéletes rendszerezés születése!” A mélyraktár távoli zugából egy halvány, de határozott csilingelés hallatszott, mintha valami törékeny, ám annál fontosabb tárgy találná meg végleges helyét a kozmikus rendben. Henderson pedig, egyre magasabbra lebegve, megkérdőjelezhetetlenül a középpontban, csak bizonytalanul nyelt egyet, miközben a csippanás egyre inkább emlékeztette egy pénztárgép hangjára.