231/3. A lélegző harminckettes polc — A fémalapú tinta illúziója

Az Antikvárius óvatosan megérintette a szürkés foltot, amely egy halk, fémessé váló sziszegéssel visszahúzódott a rostok közé, helyén egy apró, sárgaréz számlapot hagyva. A számlap mutatói veszettül pörögtek visszafelé.
– Csak a nyomdafesték természetes oxidációja – jelentette ki az Antikvárius, bár a hangja kissé megbicsaklott a torkában feszülő szárazságtól. – A fémalapú tinták korróziója optimális páratartalom mellett pontosan ezt a mintázatot adja ki. Henderson, jegyezze fel: száraz korrózió, normál üzemmenet.
Henderson azonban nem mozdult. Krétát tartó keze a levegőben fagyott meg, miközben merev tekintettel bámulta a polcsor tövét. A pulzáló kék fényben a padló deszkái finoman, mint egy lusta tüdő, emelkedni és süllyedni kezdtek.
– Uram – suttogta Henderson, hangjában a feszítőrugók utolsó, vészjósló pattanásával. – A harminckettes polc… lélegzik. És nem a leltári ütemterv szerint.
– Badarság! – vágta rá az Antikvárius, és gyors, kissé rángatózó mozdulattal kiegyenesedett. – A hidraulikus kiegyenlítők dolgoznak a talaj alatt. Egy egyszerű légkamrás lengéscsillapítás, semmi több. A raktár tökéletesen stabil.
Ekkor a polc legalsó rekeszéből egy nehéz, bőrborítású kötet lassan kicsúszott, majd tompa puffanással a mozgó padlóra esett. Lapjai közül egy apró, fura fényt kibocsátó, rozsdás fogaskerék gurult ki, amely céltudatosan egyenesen Henderson cipője orrához gurult.