230/6. Az óraműves igazság — A felhúzott antikvárius

Az Antikvárius elfojtott egy ideges kuncogást, miközben a mélyben forgó ezüst kulcsot bámulta. Meggyőződése volt, hogy ez csupán a pincében felhalmozott, gyanús órásmesteri hagyatékok egyike, egy ügyes, de felesleges mechanikai trükk, amivel a régi bérlők ijesztgették a gyanútlan látogatókat.
– Rendkívül szellemes – jegyezte meg, és megpróbált hátralépni, de a lábai különös módon nehéznek, szinte ólomszerűnek tűntek. – De most már valóban ideje lenne elkezdeni a valódi munkát, Mr. Henderson. Az óraműves játékok ideje lejárt.
Henderson nem válaszolt. Finom, olajozott mozdulattal nyúlt le a csapóajtó mélyébe, és két ujjal, mintha csak egy ritka bogarat emelne ki, megragadta a forgó ezüst kulcsot. Az óraszámlap azon nyomban elhallgatott, a mélyraktár lélegző zihálása pedig egyetlen tiszta, feszült csenddé merevedett. Henderson felemelkedett, és az Antikvárius felé lépett.
– Kérem, ne mozduljon. A késés rontja a hatásfokot – mondta a segéd, és meglepő erővel fordította meg a férfit.
Az Antikvárius tiltakozni akart, de a nyelve nehezen engedelmeskedett, mintha a szavak fémporos sűrűségűvé váltak volna a torkában. Henderson hűvös ujjai finoman kitapintották a fül mögötti, puha bőrrészt, ahol egy halk kattanással apró, sárgaréz nyílás nyílt meg. A kulcs hideg hegye pontosan illeszkedett a helyére, majd háromszor fordult meg, kellemes, tiszta fogaskerék-kattogást idézve elő a férfi koponyájában.
Az Antikvárius pánikja egy csapásra elpárolgott; a világa tökéletesen élessé, logikussá és precízen katalogizálhatóvá vált. Már nem aggódott a raktár furcsaságai miatt. Megigazította pápaszemét, és elégedetten konstatálta, hogy belső egyensúlya helyreállt.
A sötét sarokban, egy poros láda tetején egy törött szárnyú, bádogból készült mechanikus kismadár hirtelen megmozdult, és apró, fémcsőrével kopogni kezdett a fán.