230/5. A csuklóba épített szelep — A rejtett csapóajtó

Miután a pulzáló fény stabilizálódott, a raktár nehézkes, tüdőszerű zihálása hirtelen átváltott valami egészen hétköznapi, szinte megnyugtató durrogásba. Mr. Henderson halk, elégedett sóhajt hallatott, amely kísértetiesen emlékeztetett egy frissen olajozott gőzszelep kiengedésére. Fejét hirtelen, mégis hihetetlenül finom mozdulattal fordította az Antikvárius felé, mintha az ízületei épp az imént kaptak volna egy adag prémium minőségű ipari kenőanyagot.
– A rutinszerű karbantartás első fázisa lezárult – jelentette ki Henderson, hangjában enyhe fémes rezonanciával. A mélyraktár sötét folyosója felé mutatott, ahonnan hirtelen kamillatea és gépolaj bizarr keverékének illata áradt feléjük.
Az Antikvárius igyekezett visszanyerni szakmai méltóságát, miközben remegő ujjakkal megigazította pápaszemét.
– Nagyszerű – mormolta, próbálva leplezni a feszültségét. – Akkor feltételezem, a leltározás visszatérhet a rendes kerékvágásba. Mindig is tudtam, hogy a Ház szellőzőrendszere hajlamos a kondenzvíz-lecsapódásra, a mézszínű folyadék pedig nyilván csak egy régi, elfolyósodott tömítőanyag, semmi több.
Henderson azonban nem az íróasztal felé indult vissza. Helyette felemelte a bal kezét, és a csuklóján megjelent apró, sárgaréz gombot határozottan megnyomta.
Egy fémes kattanással a padló egyik korhadt deszkája elmozdult, és feltárult egy addig sosem látott, mélybe vezető csapóajtó, amelyből egy sötétben úszó, sárgaréz zsebóra számlapja derengett elő, másodpercmutatója helyén egy lassan forgó, ezüstösen csillogó kulccsal.