230/4. A raktár rekedt tüdői — A mézszínű felderítő

Az Antikvárius hátratántorodott, ahogy a mélyraktár felől érkező sziszegő hang felerősödött. A tüdőhöz hasonló rezonancia kézzelfoghatóvá vált, mintha a Ház egy gigantikus szerve ébredne. Henderson mozdulatlanul állt, arca a sötétségbe meredt, iránytűként a mézszínű csepp számára. A csepp, súlytalanul, siklott a levegőben, egyenesen a hang forrása felé.
„Ez csupán a régi szellőzőrendszer,” dünnyögte az Antikvárius, hangja reszketett. „Vagy egy ősi zenei automata, ami a kekszenergia által táplált hálózaton kalibrálja magát.” Az ötlet, hogy egy bádog zenekar készül szimfóniára, megmosolyogtatta, de a feszültség elűzte a derűt. A sárgaréz csap, melyből a méz folydogált, adagoló volt, a Ház belső, olajozott rendszereinek „üzemanyagát” pumpálva.
A sziszegés mélyebb lett, már nem csak levegőre emlékeztetett, hanem mintha egy hatalmas, rézlemezekből készült rekeszizom mozdulna. A raktár mélyéből, a sziszegés ritmusára, halvány, pulzáló fény derengett. Nem az Antikvárius megszokott kékfényes aurája volt, hanem valami organikusabb, sokkal idősebb, mintha egy óriási, mechanikus élőlény ébredne.
Henderson egy apró mozdulattal előrébb lépett, tekintete a sötétbe révedt. A mézszínű csepp végre elérte célját, és belevetette magát a pulzáló fénybe. Az felerősödött, majd halványan zümmögve, lassan pulzálni kezdett, mint egy elaludni készülő szív.