230/3. A mechanikus ébredés — Az olajozott Henderson

Az Antikvárius, bár a gyomra valami megmagyarázhatatlanul savanyú érzést produkált, nem tudta megállni, hogy ne érezzen egy csipetnyi szakmai kíváncsiságot. „Óriási szerkezet?” – suttogta maga elé, mint egy rosszul beállított óramű, ami elfelejtett szinkronizálni. Henderson eközben felemelte a tenyerét, és furcsa, lassú, de immár folyékony mozdulattal, mintha az ízületeibe frissen injektáltak volna valami kiváló minőségű kenőanyagot, megfordult. A mézszínű folt a tenyerén vibrált, mint egy elfeledett jelszó, amit egy pillanatra épp csak megpillantott valaki. A korábbi kattogás, a görcsös rángások eltűntek. Henderson simábban járt, mint egy újonnan restaurált automata, aki rájött, hogy a cél nem feltétlenül az azonnali, hanem a *hatékony* mozdulat.
Az Antikvárius, mintha egy régi, poros könyv lapjait lapozná, elindult a raktár felé. A nyikorgás most már egyértelműen a mélyraktárból jött, és bár korábban a Ház zümmögése dominált, ez a hang most különös, szaggatott ritmusban lüktetett, mint egy horkoló fogaskerék. „Bizonyára csak a gravitáció és az idő vasfoga teszi a dolgát,” gondolta az Antikvárius, próbálva meggyőzni magát. „Vagy talán egy elfeledett szerkezet indul újra, aminek a működtetéséhez a Ház a kekszenergia desztillátumát használja.” Ez utóbbi gondolat kissé abszurdnak tűnt még a saját füleinek is, de a Ház, mint tudjuk, szeretett a dolgok lényegére fókuszálni, még akkor is, ha az a lényeg keksz volt.
Henderson mozdulatai, bár még mindig gépiesek voltak, már-már kecsesnek hatottak. Mintha valaki végre meghúzta volna az összes csavart, és olajjal kente volna be a rejtett zsanérokat. A tenyerén lévő mézfolt halványan izzott, egyre inkább beolvadva a bőrbe, mint egy rejtett tetoválás. Az Antikvárius megfordult, hogy szólni próbáljon hozzá, de Henderson már a fal felé tartott, amelyen apró, sárgaréz csapok jelentek meg, sorban, mint egy szürreális gyűjtőállomás. Henderson egyik ujjával megérintette az egyik csapot, és az azonnal kinyílt, egy újabb, mézszínű cseppet bocsátva ki. Ezúttal azonban a csepp nem esett Henderson tenyerébe. Ehelyett finoman lebegve elindult a raktár mélysége felé, egyenesen a zümmögő hang irányába.
Az Antikváriusnak ez már túl sok volt. A raktár felől érkező mechanikus hang egyre erősödött, és most már nem csak nyikorgott, hanem mély, rezonáló dübörgést is hallatott, mintha odabent valami hatalmas dolog mozdult volna meg. Henderson mozdulatlanul állt, tekintetét a raktár sötétjébe szegezve, mintha az ő feladata lenne a mézszínű csepp útjának biztosítása. Az Antikvárius hirtelen érezte, hogy a Ház nem csak tárgyakat, hanem immár embereket is „felhasznál”, és ez a tudat sokkal hidegebb volt, mint az összes por és penész az antikváriumban.
A raktár sötétjéből egy újabb, még rejtélyesebb hang hallatszott, egy halk, sziszegő szélfúvás, mintha valami hatalmas tüdő lélegzetet venne.