230/2. A folyékony kekszenergia — Henderson infúziója

Az Antikvárius, a vibráló morzsa energiamorzsává válását követően, most a sárgaréz csapot bámulta. A felület pulzált, mintha a Ház új „fiókot nyitott” volna katalogizált energiáknak, meglepően folyékony formában. Talán a keksz lényege volt, desztillálva, mint szellemi pálinka? Vagy csak egy önkényes rendszerezési módszer demonstrációja?
Henderson, a morzsa asszimilációja óta merevebben állt. Lassan, nyikorgó mozdulattal fordította el fejét. Szemei, bár üresek voltak, belső, finommechanikai folyamatot sejttettek. A halk kattogás már mellkasából és végtagjaiból is kiszűrődött, mint egy régi óra, ami még nem találta meg a ritmusát.
„Folyékony kekszenergia?” – morfondírozott az Antikvárius, óvatosan emelve kezét a csap felé. A Ház zúgása halkabb, de mélyebb lett. Henderson mintha beprogramozott szenzorral érzékelte volna a közeledést. Keze, amelyben a morzsa lebegett, felemelkedett, és automatikusan a csap alá került. Nem akaratból, hanem parancsra.
A csap, láthatatlan kéz nyitására, halkan szisszent. Egyetlen, vastag, mézszínű csepp gurult elő. Kekszillat helyett égetett karamell és fém fura keverékére emlékeztetett. A csepp lassan hullott Henderson tenyerébe, azonnal felszívódva, mint szomjas szivacs. Szemei ismét megvillantak, de most fásult felismerés tükröződött bennük. A ketyegés elhallgatott.
A Ház mélyen zümmögött. A sárgaréz csap magától visszazáródott, diszkréten olvadva vissza a talapzatba. Csak egy apró, mézszínű folt maradt Henderson tenyerében, mint pecsét. Az Antikvárius lenyelte a nyálát. Valami megváltozott. Nem csak a keksz, hanem Henderson is. A raktár sötétjéből egy halk, száraz, mechanikus nyikorgás hallatszott, mintha egy óriási szerkezet ébredt volna fel.