229/9. A katalógus illata — Az asszimilált keksztartó

Az Antikvárius, mintha egy szürreális galériában sétálna, közelebb ért a sárgaréz állványhoz. A keksztartó, rozsdás és kissé horpadt, büszkén pihent a talapzaton. „Extrém magas prioritás” – dörmögte magában, a molyok nevében is zavarban. Henderson, mint egy gépiesen elégedett kísérő, megérintette a címkét. Halk pittyenés, a kék fény sárgára váltott.
Az édeskés illat erősödött, szinte ellenállhatatlanul, mintha mézeskalácsot sütne valaki a fémraktár közepén. Az Antikvárius orra rángatózott. Vajon a Ház most már a komfortérzetét is rendszerezte? Talán a „jó (rozsdás)” keksztartó az otthonosság bejegyzett fogalma volt, amit „optimalizálni” próbáltak. Henderson arca, amennyire egy robotnak engedélyezett, furcsa, nyugodt várakozást sugárzott.
Ahogy az Antikvárius kinyújtotta a kezét, a sárga fény villódzása felgyorsult. Ekkor vette észre: a keksztartó fedelén, a rozsdás mintázat között, apró, rézszínű lyukacskák jelentek meg, amelyekből már szemmel láthatóan párolgott az édes gőz. A Ház nem csupán leltárba vette, hanem be is építette. Az „extrém magas prioritás” nem az Antikvárius érzelmi kötődésére vonatkozott, hanem a tárgy új funkciójára: a falak recsegése és a gépi zümmögés mellett, az Antikvárius keksztartójából párolgó illattal tartotta fenn önmaga működését. Morzsák hullottak a lyukacskákon át Henderson tenyerébe. A gép lenyelt egyet, majd halk, elégedett kattanás hallatszott. A Ház nemcsak az Antikváriust, de még a kekszét is asszimilálta. A keksztartóban maradt egyetlen, édes illatú, félreértett morzsa, amely lassan vibrálni kezdett.