229/7. Az Antikvárius leltárba vétele — A személyes katalógus

Az Antikvárius tágra nyílt szemmel nézte a sárgaréz tálcát, mely olyan meggyőződéses komolysággal állt meg előtte, mintha évszázadok óta kizárólag az ő leltározására készült volna. „Raktáron. Felvételre vár.” – visszhangzott a címke a fejében, olyan logikus, mégis abszurd módon, mint egy rég elfeledett álom. Vajon a „Prioritás: magas” azt jelentette, hogy sürgősen be kell sorolniuk a régi könyvek közé, vagy éppen ellenkezőleg, őt magát kellene kiállítani, mint egy különösen ritka, feltehetően beszélő kuriózumot? A gondolat, hogy antik fogászati műszerek szomszédságában kapjon helyet, nem nyűgözte le túlságosan.
Mr. Henderson, mintha a Ház rejtett karmestere lenne, egyre lendületesebben vezényelt. Lassan megfordult, és meredten nézett az Antikváriusra, szemeiben a kék fény most már szinte elviselhetetlenül ragyogott. Kezével lassan intett a tálca felé, majd vissza a mélyraktár újabb, folyamatosan alakuló mélységei felé. Nem volt benne fenyegetés, csak a tökéletes renddel való megbékélés, egyfajta gépesített, néma felszólítás, ami egyértelműbb volt bármilyen szónál: „Tégy, amit tenned kell. A rendszer várja.”
Az Antikvárius érezte, ahogy a mélyraktár recsegő-ropogó hangjai felerősödnek. Nem csak a falak mozogtak; a levegő is sűrűbbé vált, mintha a Ház magába szívná a teret, majd újra kiengedné, immár rendezettebben, hatékonyabban. Ahogy felemelte a kezét, hogy megérintse a címkét, ellenőrizze annak valóságosságát, egy halk, mechanikus kattanás hallatszott a háta mögül. Egy újabb folyosó nyílt meg, de ezúttal nem könyveket tárt fel. A frissen megvilágított, hosszú, keskeny járat végén egy alacsony, sárgaréz állvány állt, rajta pedig egy… ismerős alakú, kerek fémdoboz. A címkéje villogott.