229/6. A raktár válasza — Az élő katalógus

Az Antikvárius hátrált egyet, és ösztönösen egy olyan könyvespolc hideg, fémkeretének nyomta a hátát, amely még nem döntött a saját átrendeződéséről. A mély, zengő hang kitartott, követelőző visszhangként vibrált az újonnan feltárult, poros ürességben. Aztán Henderson torkából – vagy abból, ami Henderson torkának tűnt – hasonlóan mély, gurgulázó hang tört elő. Nem szó volt, sem egyszerű zümmögés, hanem kattanások és surranások bonyolult sorozata, mint egy szörnyű, régi fonográf, amely éppen bemelegít, vagy talán egy különösen bőbeszédű irattároló szekrény, amely nyugtázza a beérkezést. A kék fény erősödött, Henderson amúgy is üres tekintetében zavaró, szinte fanatikus csillogást okozva.
A Ház, nyilván elégedetten Henderson nem-verbális válaszával, recsegések és nyikorgások zenekari crescendojával válaszolt. A falak további szakaszai, amelyeket korábban teherhordónak és teljesen statikusnak hittek, nyugtalanítóan simán kezdtek szétcsúszni. Nemcsak mozdultak; hanem *átrendezték* magukat, új járatokat és fülkéket alakítva ki, melyeket azonnal megtöltöttek hatalmas könyvkupacok, láthatatlan erő által gondosan kategorizálva. Mintha a könyvtár egy bizarr, valós idejű Tetris-játékot játszott volna magával, optimalizálva minden köbcentimétert a maximális tárolási hatékonyság érdekében.
Az Antikvárius elborzadt bámulattal figyelte, ahogy egy egész falnyi ritka első kiadás kecsesen piruettet hajtott, felfedve mögötte egy aprólékosan rendezett kiállítást, ami… antik fogászati ​​műszereknek tűnt? Nem is tudta, hogy ilyenek is vannak. A mélyraktár nemcsak terjeszkedett; újra kontextualizálta teljes gyűjteményét, váratlan tematikus összefüggéseket találva riasztó, szinte patologikus precizitással. Henderson eközben ritmikusan ringatózni kezdett, karjai lassan felemelkedtek, majd leereszkedtek, mintha egy láthatatlan, rendkívül hatékony polc- és pneumatikus csőzenekart vezényelt volna.
Az egyik újonnan kialakult boltozatból, amely most már szinte kényszeres tisztasággal ragyogott, egy kicsi, fényes sárgaréz tálca gördült elő. Csendesen gurult apró, olajozott kerekein, egyetlen, makulátlan fehér címkét hordozva. Rajta, elegáns, rézbetűs írással, egy új bejegyzés volt olvasható: „Antikvárius, úr – Raktáron. Felvételre vár. Prioritás: magas.” A tálca közvetlenül előtte állt meg, üzenete világos, hatékony és teljesen mentes a rosszul elhelyezett könyv visszaküldésének szokásos bájától. A Ház tudtára adta szándékát, és úgy tűnt, meglehetősen udvariatlanul, leltárba vette lakóit.