229/5. A katalógus szava — Az elmozduló falak

A hirtelen, éles zizegés nem csupán egy rövid hang volt. Mint egy rosszul beolajozott óramű, amely váratlanul kap szelet, a hang egyre gyorsult, majd fémes, ritmikus kattogásba fordult át, mintha ezernyi apró könyv borítója csapódna össze egyszerre, de egy nagyon is rendezett ütemben. Henderson teste, mely eddig csak finoman rezonált, most már észrevehetően remegett, mint egy rég elfeledett, hibásan programozott robotjáték. Szemei, a kék fényben úszva, üvegesen bámulták a semmibe, mintha az összes felsorolt tétel súlyát hordozták volna, ráadásul szortírozva.
Az Antikvárius, hátrálva egy lépést, az egyik régi könyvespolcnak ütközött. A polc, mintha csak erre várt volna, lassan, méltóságteljesen eltolódott a fal síkjából, egy addig ismeretlen, sötét, de látszólag rendkívül rendezett folyosót tárva fel. Odabent, a folyosó mélyén halk, sziszegő hangok hallatszottak, mint megannyi léghenger, ami valami súlyos terhet emel, talán egy komplett enciklopédiát. A por, mely évtizedekig aludt, most táncolt a levegőben, mint egy baljós fátyol, ami épp valami új leltári egység bevezetésére készül.
„Mi… mi történik?” – suttogta az Antikvárius, de a hangja a fémes visszhangok között elveszett, mintha maga a mélyraktár nyelte volna el, mint egy rosszul címkézett apróságot. Henderson ajkai ismét megmozdultak, de most nem szavak, hanem egy monoton, gépi zümmögés hagyta el őket, ami furcsamód tökéletesen illeszkedett a ház falai közül szűrődő zajokhoz. Olyan volt, mintha a mélyraktár maga kezdett volna el „beszélni” Henderson hangján, valószínűleg a raktárkészlet aktuális mozgásáról.
A kék fény, amely Henderson arcát most már teljesen elnyelte, pulzált, mint egy szív, amely digitális vért pumpál. A ház, mely évszázadokig csak gyűjtött, most aktívan rendezkedett, és Henderson nem csupán egy tétel volt a leltárában, hanem annak *vezérhangja*, egyfajta élő adathordozója. A polcok halk nyikorgással mozogtak tovább, egyre több titkot tárva fel, vagy inkább egyre több, eddig a nyilvántartásból hiányzó tételt emelve a fényre. Az Antikvárius elfordult, nem bírta tovább nézni Henderson üres tekintetét. Tudta, hogy ez már nem az a Henderson úr, akit ismert, hanem valami egészen más, valami sokkal… rendszeresebb.
A folyosó végéből hirtelen egy mély, zengő hang hallatszott, mintha egy hatalmas, rézből készült harang ütötte volna meg az óráját, de ez a harang inkább *kérdezett*, mint időt jelzett. Egyetlen, hosszú, kitartott hang volt, ami a levegőben vibrált, és mintha választ várt volna.