229/3. Az integrált leltár — A lelkesedés ára

Mr. Henderson, mintha csak egy régóta várt meghívást kapott volna, egyenesen a pulzáló állomás felé lépett. „Látja, Antikvárius úr? Ez az igazi vendégszeretet! Még csak meg sem kell nyomni semmit, magától is tudja, mire vágyunk!” – lelkendezett, és már emelte is a kezét, hogy a frissen kapott sárgaréz címkét a megfelelő mélyedésbe illessze. Arcán őszinte, gyermeki lelkesedés tükröződött, mintha egy újfajta édességautomatát fedezett volna fel.
Az Antikváriusnak azonban a gyomrában lévő csomó nemhogy oldódott volna, de még szorosabbra húzódott. „Henderson úr, várjon egy pillanatot!” – próbálta feltartóztatni, de társa már félig benyúlt a gépbe. „Nem gondolja, hogy érdemes lenne előbb elolvasni a kezelési útmutatót? Vagy legalább megkérdezni, hogy pontosan mi is történik a 'biometrikus azonosítás' során?” A szavak alig hagyták el a száját, mert Henderson ujja már érintette a mélyedés alján lévő apró csatlakozót.
Egy halk, de határozott kattanás hallatszott, melyet egy mély, zúgó hang követett. A kékes fény azonnal stabilizálódott, és az egész állomás, sőt, mintha az egész mélyraktár is, szinkronba került a pulzáló ritmussal. Henderson arca egy pillanatra eltorzult, mintha valamilyen kellemes bizsergés futott volna át rajta, majd egy apró, elégedett mosoly jelent meg ajkán. „Érzem! Mintha egyenesen az idegrendszerembe kapcsolódna! Ez az, amiért érdemes élni, Antikvárius úr! A totális integráció!”
Az Antikvárius, aki még mindig reménykedett valami hétköznapi magyarázatban, most már érezte, hogy a remény halványul. A címke nem csak beilleszkedett, hanem szinte be is *olvadt* a helyére. A felület, ahová Henderson a kezét tette, most halványan izzott, és a kék fényben apró, szinte láthatatlan digitális karakterek kezdtek futni a felületén. A sziszegő hang felerősödött, és most már egyértelműen a mélyraktár falai közül jött, mintha valami mechanikus folyamat indult volna el a kék állomás aktiválására.
A „human remains” és „alkatrészek kinyerésére” feliratok emléke kísérteties pontossággal villant fel újra az Antikvárius elméjében. Nem volt ez biometrikus azonosítás, vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogy azt az emberek általában elképzelték. Ez valami sokkal intimebb, sokkal kevésbé megmásítható folyamatnak tűnt. Henderson, még mindig a gépbe merülve, most kissé eltátotta a száját, és egy távoli, monoton hang kezdett el visszhangozni a mélyraktárban, mintha valaki egy elfeledett leltárt olvasna fel, tételenként.