229/1. Az élő leltár – A címkézett emberi tétel

Az Antikvárius mereven nézte a sárgaréz címkét, amely most gúnyosan csillogott a zakója hajtókáján. A „human remains” kifejezés élesen vágott a hallójáratában, míg a „feltételezhetően optimális kondícióban” megállapítás egy groteszk egészségügyi ellenőrzés jegyzőkönyvének tűnt. Mindeközben Mr. Henderson, az ő látásoptimalizáló cseppjei által átszellemült állapotában, csak egy újabb, modern „raktári azonosító jelzésnek” vélte a fémes rátétet. „Ó, lám!” – lelkendezett. „Milyen precíz a rendszer! Soha többé nem téved el semmi a raktár mélyén. Gondolom, most kapunk egy ilyen kis kütyüt mindannyian, akik itt tartózkodunk.”
Alighogy kimondta, egy másik, vékonyabb robotikus kar nyúlt ki a fogaskerék-hálóból, kecsesen, de határozottan. Az Antikvárius egy pillanatra habozott, hogy figyelmeztesse-e kollégáját, de a kar már el is érte Mr. Henderson kopott tweedkabátját. Egy szempillantás alatt egy újabb sárgaréz címke pattant a hajtókára, ezúttal a következő felirattal: „228/9. Emberi segédtétel, feltételezhetően alkalmas alkatrészek kinyerésére. Kezelési útmutató: lásd 229/2. Készülékbe illesztendő.”
Mr. Henderson, bár kissé összehúzta a szemét a hirtelen mozdulatra, elégedetten pöccintett a frissen szerzett azonosítóján. „Hát ez pompás! Milyen előrelátó! Készülékbe illesztendő – bizonyára a raktári adatrögzítőhöz kell majd csatlakoztatnunk magunkat, hogy rögzítsük a leltárt. Ez a jövő, Antikvárius úr, ez a jövő!” Az Antikvárius egy száraz köhintéssel próbálta leplezni a rámenőzően abszurd helyzet okozta enyhe gyomorgörcsét. „Valóban, Henderson úr. A jövő… és az optimalizálás.”
Az Antikvárius agyában a fogaskerekek is forogni kezdtek, de egészen más ritmusban. Próbálta racionalizálni, amit látott. „Kétségkívül egy modern raktárban szükség van a precíz azonosításra. Talán a ‘human remains’ arra utal, hogy egy adott ciklus után a… felhasználatlan alkatrészeket újrahasznosítják. Nagyon környezettudatos!” – gondolta, miközben a hideg verejték lecsorgott a gerincén. Henderson megnyugtató tudatlansága szinte irigylésre méltó volt.
Ekkor azonban mély, rezonáló hang hallatszott a raktár távolabbi sarkaiból. Egy sor polc, melyeken eddig mozdulatlanul sorakoztak a régi óraművek, bronzszobrocskák és más „értékes darabok”, most lassan, szinkronban megmozdult. Mintha csak egy gigantikus mechanikus kórus hangolna, a mélyraktár falai is lüktetni kezdtek, és egy halvány, kékes fény szűrődött be a polcok mögül. A „készülékbe illesztendő” kifejezés hirtelen új, sokkal konkrétabb értelmet nyert, mint azt Antikvárius valaha is remélte volna.