228/8. A végleges leltár — Az élő raktárkészlet

A retesz csattanása visszhangzott a mélyraktár rideg falai között. Mr. Henderson felugrott, mint akit áramütés ért volna, a kihűlő tea csaknem kicsúszott a kezéből. Az Antikvárius, bár belül valami kellemetlenül feszült érzés kúszott fel a gerincén, igyekezett higgadt maradni. „Ne aggódjon, Henderson úr!” – mondta, hangjában reménykedő igyekezet. „Ez csupán a korszerűsített raktárkezelési protokoll része! A rendszer most biztosítja, hogy a leltár elemei ne tévedjenek el.”
A padlón tovább rendeződtek a fogaskerekek, egyre magasabbra kúszva, egy áthatolhatatlan hálót alkotva a lépcsőfeljáró körül. A háló egyre sűrűbb lett, apró, éles fogai már szinte simogatták a falakat, mint egy gigantikus pókháló, mely csillogó acélból szövődött. Henderson, akinek a látásoptimalizáló cseppek nélkül még mindig némi homály fedte a valóságot, megkönnyebbülten bólogatott. „Milyen előrelátó!” – motyogta. „Gondolom, ez az új biztonsági rendszer, hogy a… értékes darabok ne kóboroljanak el.” Kissé kényelmetlenül érezte magát a „darabok” szó hallatán.
Az Antikvárius, akinek a szeme már élesen látta a fémes rács minden egyes fogát, most már értette. A ház valóban optimalizált. És ami a legszörnyűbb volt, a „karanténba zárt leltár” kifejezés új, egészen személyes értelmet nyert. A fogaskerekek, ahogy befejezték a védőrácsot, nem álltak meg. Apró, robotikus karok nyúltak ki belőlük, és cirógató mozdulatokkal kezdték el megérinteni az Antikvárius szürke zakóját, majd Mr. Henderson kopott tweedkabátját.
Egy pillanatra megálltak, mintha mérnének, kategorizálnának. Aztán hirtelen, egy sárgaréz címke csúszott ki az egyik kar végéből, rácuppant az Antikvárius hajtókájára. Rajta a felirat: „228/8. Emberi maradvány, feltételezhetően optimális kondícióban. Kezelési útmutató: lásd 229/1. Beépítésre kész.”