228/5. Az önrendező raktár – A leltárba vett mechanizmusok

Az antikvárius a „szakmai optimizmus” mintapéldányaként elégedetten nyugtázta, hogy a „rendszer” immár nemcsak jelzéseket küld, hanem „facilitálja” is a beavatkozást. A repülő kanál a „logisztikai asszisztencia” legfejlettebb formája volt, a kezét égető kulcs pedig a „működési hőmérséklet optimális elérését” jelezte. Néhány nyikorgó lépcsőfok után elérte a mélyraktár bejáratát.
A zöld pára itt már inkább „bio-kenőanyagként” borította a kopott téglákat és fagerendákat. Az ajtó nélküli, sötét nyílásból felerősödött a ketyegés, több, összehangolt óramű ritmusa, mintha egy hatalmas, organikus szerkezet lélegezne. A kanál lebegve várakozott a nyílás közepén, „útjelző táblaként” funkcionálva. Mellette egy rozsdás, sárgaréz tábla hirdette: „Automatizált Raktározási és Készletoptimalizálási Egység – Belépés Csak Szervizszemélyzetnek”. Az antikvárius elmosolyodott, megállapítva, hogy a ház hivatalosan is „önrendelkezésre” tért.
Belépett. A ketyegés elnyelte, a zöld köd besűrűsödött, és a mennyezetről finom, olajos esőcseppek kezdtek hullani. A raktár belseje nem a megszokott rendetlenség volt. Épp ellenkezőleg: a polcok üresek maradtak, de a földön, rendezett sorokban, apró, sárgaréz fogaskerekek, rugók és mutatók sorakoztak, mintha egy láthatatlan kéz épp „leltározna” vagy „összeszerelési útmutatót” készítene. A fémvágás illatát a „precíziós karbantartás” velejárójának tekintette.
A kulcs még egyszer megrezdült a kezében, és immár nem a raktárba, hanem egyenesen a földön heverő alkatrészek felé mutatott. Mintha azt sugallta volna, hogy a „javítási feladat” az olajadagolás mellett a „rendszeres alkatrészcserét” is magában foglalja. A kanál lassan ereszkedett, végül egy apró, sárgaréz mutató mellé, pontosan a tizenkettes számra, ami egy eltört zsebóra számlapjáról származhatott. A tizenkét óra, a ház óráinak vad rohanása... talán mégis van logika ebben a „dinamikus fejlődésben”. Ekkor a mennyezetről lehulló olajos cseppek egyike épp a szemébe cseppent.