228/4. A sárgaréz navigáció — Az önrendező raktár

Az antikvárius, aki mindig a praktikum híve volt, elégedetten konstatálta, hogy a ház nem csupán a problémákat jelzi, hanem a megoldásokat is „sugallja”. A kulcs „beépített iránytű funkciója” hasznosnak bizonyult a zöld pára és a felgyorsult idő múlása közepette. A lebegő ezüst étkészletet pedig a „dinamikus készletrendezés” legújabb formájaként könyvelte el.
Mr. Henderson odalenn gépies ritmusban rángatta az acélsodronyokat, mintha egy túlpörgött szolga volna. Az antikvárius elgondolkodott, vajon a Mérőügyi Hivatal kenőanyaga tartalmaz-e „intelligens adaptív” adalékot, ami a régi óraműveket is bevonja a rendszerbe. A ház most olyan harmonikusan pörgött, mint egy frissen polírozott turbina.
A kulcs, mintha megérezte volna gazdája figyelmét, még egy utolsó, határozottabb fordulattal a mélyraktár felé mutatott. Az antikvárius értette a jelzést. Kézbe vette a sárgaréz darabot, súlyát tenyerében mérlegelve. Rajta a „Rendszeres Időkarbantartás” felirat és egy stilizált fogaskerék ábrája díszelgett.
Lassan elindult a rozsdás vaslépcső irányába. A fokok nyikorogtak alatta, de az antikvárius ezt is csupán a „mechanikai súrlódás természetes következményeként” értékelte. A zöld pára odalenn sűrűbbnek tűnt, és a fojtóan fegyelmezett ketyegés mélyebben hatolt be a csontjaiba.
Ahogy a lépcsőfordulóhoz ért, megállt. A pulton hagyott ezüstkanalak közül az egyik, különös lendülettel levált a csoporttól, és egyenesen a mélyraktár nyílása felé repült. Ez már nem dinamikus készletrendezés volt; ez inkább egy meghívó.
A kulcs a kezében felmelegedett, és az antikvárius homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. De nem ijedtségtől, inkább a „lehetséges új felfedezések izgalmától”, ahogy magának magyarázta.