228/3. A zöld köd hatása — A faliórák lázadása

Az antikvárius selyem zsebkendőjével finoman megtörölte homlokát, miközben a padlódeszkák közül felszálló, mentolos illatú zöld pára lassan térdig borította a helyiséget. Úgy döntött, a jelenség csupán a Mérőügyi Hivatal kenőanyagának természetes tisztító fázisa. Elvégre a magas viszkozitású folyadékok gyakran lépnek heves reakcióba az évtizedes lerakódásokkal, és egy kis gőzfejlődés még nem a világ vége. Nyugtatólag hatott rá a gondolat, hogy Mr. Henderson odalenn csupán az új ritmust szokja, mint egy frissen felhúzott, de kissé még makacskodó zsebóra.
Hogy elterelje figyelmét a polcok ritmikus remegéséről, az antikvárius nekilátott a legközelebbi falióra számlapjának portalanításához. Ám amint a fém mutatókhoz ért, apró, statikus szikra pattant ki az üveg mögül. A rázkódás frekvenciája hirtelen megváltozott: a mélyből feltörő dörömbölés helyett a ház összes ingás órája egyszerre, tökéletes szinkronban kezdett el ketyegni, de baljóslatú, háromszoros sebességgel. A korábbi kaotikus zajok helyett egyetlen, fojtóan fegyelmezett fémes lüktetés töltötte be a teret.
Odalenn Henderson nem tiltakozott. A fémkarja köré tekeredett rézhuzalok izzani kezdtek, és az egykori könyvelő – immár a ház megkerülhetetlen fém-szíve – merev, gépies ritmusban rángatta a mennyezeti gerendákat összekötő acélsodronyokat. Az antikvárius elégedetten vette észre, hogy a korábbi gyanús csikorgás valóban megszűnt. Igaz, a helyét átvette egy folyamatos, alacsony frekvenciájú búgás, amelytől a bolt összes ezüst étkészlete lassan, de magabiztosan vándorolni kezdett a polcok széle felé.
A pulton fekvő, finoman megmunkált sárgaréz kulcs lassan megpördült a tengelye körül, majd mágneses tűként közvetlenül a mélyraktár sötét nyílása felé mutatott.