228/2. Az olaj feszültsége — A viszkozitás diadala

Az antikvárius finom mozdulattal felitatta a pulton kúszó sárgás cseppet, majd elégedetten szagolt bele a levegőbe. Nem közönséges gázolaj illata volt ez, hanem a tiszta, desztillált rendé, amely egyenesen a Mérőügyi Hivatal laboratóriumaiból származott. A fadoboz halk sziszegése lassan alábbhagyott, ahogy a belső nyomás kiegyenlítődött a bolt áporodott levegőjével. Az antikvárius szentül hitte, hogy ez a különleges, nagy viszkozitású kenőanyag végre teljesen elnémítja Mr. Henderson könyökízületének azt a ritmikus nyikorgását, amely a szomszédokat már napok óta gyanakvásra késztette.
Két kézzel megemelte a nehéz ládát, és a mélyraktár lejáratához lépett. Odalenn, a sűrű sötétben a ház főtengelyeként funkcionáló egykori könyvelő másodpercre pontosan végezte kényszerű munkáját. Az antikvárius óvatosan kibontotta a fémkapcsokat. A dobozból egy bonyolult, sárgaréz szelepekkel ellátott tartály került elő, amelyből egy vékony, hajlékony bőrcső lógott ki.
– Csak egy kis karbantartás, kedves barátom – suttogta a nyílásba az antikvárius, és leengedte a csövet a mélybe. Meggyőződése volt, hogy a folyadék egyszerűen megkönnyíti majd a nehéz fémszerkezet forgását, és csökkenti a súrlódást Henderson megmaradt szöveteiben.
A sötétből azonban nem megkönnyebbült sóhaj, hanem fojtott fémes koccanás hallatszott. Az olaj elélte a főtengelyt. Ahelyett, hogy a zaj elnémult volna, Henderson fémkarja hirtelen vad, szinte láthatatlanul gyors vibrálásba kezdett. A ház falai megremegtek, a polcokon lévő porcelánfigurák apró táncba kezdtek, s a padló repedéseiből finom, zöldes fényű pára szivárgott fel.