228/1. A pontos szállítmány — A zökkenőmentes átvétel

Az antikvárius elégedetten porolta le az ujjait, miközben a mélyraktár felől érkező, immár tökéletesen egyenletes ketyegést hallgatta. Mr. Henderson új, mechanikus ritmusa hibátlan volt, mint egy svájci kronométer, amelynek szerencsére sosem kell fizetést adni, sem szabadságot biztosítani. A bolt elülső részében a faliórák egyszerre koccantak, jelezve a délutáni záróra kezdetét. Ekkor azonban a bejárati ajtó feletti rézcsengő vidáman megkondult, és egy köpcös, kissé lihegő futár lépett be, kezében egy gyanúsan nehéz, lepecsételt fadobozzal.
A jövevény nem sokat törődött a hely fojtogatóan pontos atmoszférájával. Hanyagul az asztalra csúsztatta a szállítólevelet, majd egy megkopott golyóstollal a papírra bökött. „Aláírást kérnék, főnök. Sürgős küldemény a Fővárosi Mérőügyi Hivataltól. Különleges óramű-olaj és egy pár tartalék fogaskerék. A feladó azt üzente, hogy a kenés elengedhetetlen a hosszú távú működéshez” – hadarta a férfi, miközben zsebéből előhalászott egy maszatos zsebkendőt.
Az antikvárius lassan, szinte lebegve lépett a pult mögé. Nem sietett; miért is tette volna, hiszen az idő most már szó szerint neki dolgozott odalenn. Alaposan szemügyre vette a fadobozt, amelyből halk, ritmikus sziszegés hallatszott, mintha valami odabent türelmesen lélegezne. Egy pillanatra megállt a tolla a papír felett, és a látogatóra nézett. A futár gyanútlanul mosolygott, mit sem sejtve arról, hogy a lába alatt, a mélyraktár sötétjében épp egy emberi kar tartja mozgásban a ház szívét.
„Nagyon pontosan érkezett” – jegyezte meg az antikvárius, és az aláírásával hitelesítette az átvételt. Ahogy a futár megfordult, hogy távozzon, a fadoboz sarkából egyetlen, sűrű, sárgás olajcsepp indult el lefelé a polírozott tölgyfa pulton, lassan és kérlelhetetlenül keresve az utat a padló repedései felé.