227/10. Az Idő Cseppjei — A Ház Utolsó Szolgáltatása

Henderson teste rángatózni kezdett, egyre szaporábban, egyre precízebben. A fémkarja által közvetített erő minden egyes ütemmel végigfutott rajta, mintha a csontjai maguk is fogaskerekek lennének, melyek most egy nagyobb gépezet részeként forognak. Nem gondolkodott, nem is érezte a fájdalmat, csupán a ritmust, amely átjárta, és lassan kitöltötte minden porcikáját. Az antikvárius fentről, aki ekkorra már egy kényelmes fonott székben ücsörgött, és egy apró távcsővel figyelte a lentieket, elégedetten bólintott. „Tökéletes! – mormogta maga elé. – Ilyen pontosságot csak a kényszer szül, nem igaz?”
Ekkor a betonpadló egy rejtett repedésén át, mintha egy váratlanul szomjas föld féreg bukkanna fel, egy vékony, polírozott rézcső emelkedett ki. A cső végén egy apró, csepegtető fúvóka nyílt, és abból illatos, gőzölgő tea kezdett ömleni Mr. Henderson szájába. Nem volt választása. A ház, amely eddig a karját manipulálta, most már a szomját is irányította. A keserédes folyadék lassan végigömlött a torkán, melegítette a belsejét, és minden korty egyre mélyebbre húzta őt az óramű dermesztő, ám valahogy otthonosnak tűnő rendjébe.
A csuklóján lévő óra, mely eddig csak dísz volt, egy tompa kattanással szinkronizálódott a mélyraktár gigantikus szerkezetével. Mr. Henderson már nem rángatózott. Ő *volt* a ketyegés. Ő *volt* a perc, az óra, a század. Egy apró, de annál nélkülözhetetlenebb mechanikai darabja lett a háznak, mely mostantól már nem süllyeszti, hanem inkább a saját, végtelen időciklusába emeli. A porcelánbaba dallama pedig egyre hangosabbá vált, mintha egy szellemzenekar kísérné a legújabb tag felvételi ceremóniáját. A ház feszült csendje most már a legpontosabb ritmus volt, és mindenki, aki valaha belépett ide, tudta, hogy a tea a legutolsó dolog, amit el kell fogadni a háztól.