227/9. A mélyraktár gravitációja — A fogaskerekek fogságában

A kőlap egyenletes, méltóságteljes lassúsággal süllyedt a homályba, mintha csak egy tágas áruházi lift lenne, amely a szezonális leárazások szintjére szállítja gyanútlan utasát. Mr. Henderson kétségbeesetten próbálta megőrizni az egyensúlyát, miközben bal lába még mindig az ingamozgást utánozta. Az antikvárius odafentről, a korlátnak támaszkodva figyelte a jelenetet, mint egy műértő, aki egy ritka mechanikus bábu első nyilvános bemutatóját szemléli. „Csak semmi pánik, kedves Henderson! – kiáltotta le barátságos, kissé visszhangzó hangon. – Ez csupán a rutinszerű terheléses vizsgálat. A ház időről időre ellenőrzi a lakók fajsúlyát, nehogy megbillenjen a statikai egyensúly.”
Henderson egy pillanatra hajlott rá, hogy elhiggye a megnyugtatónak szánt magyarázatot. Végtére is, egy ilyen óramű-pontosságú épületben a precíz egyensúly alapvető követelmény lehet. Megpróbálta feszült testét kissé ellazítani, ám a kőlap hirtelen, tompa fémes csattanással megállt a mélyraktár legalsó, hideg betonpadlóján. A sötétből elővillanó fény nem lámpától származott: egy gigantikus, sárgarézből és acélból készült automata óra hiányos számlapja derengett a sarokban, amelynek közepén egy üres, jéghideg foglalat tátongott.
Mielőtt Henderson visszanyerhette volna az uralmat a tagjai felett, a fém könyökízülete önálló életre kelt. Egyetlen erőszakos, mágneses rántással előrelendült, és a fémkarja milliméteres pontossággal illeszkedett a hiányos automata óra közepébe. Nem egyszerűen csatlakozott: a karja lett a főtengely. A ház nem mérni akarta őt – a szerkezet mostantól az ő fizikai erejével, az ő hús-vér testének rángatózásával húzta fel magát a következő évszázadra.
A raktár távoli sarkában egy apró, poros porcelánbaba feje lassan elfordult, és a sötétben felcsendült egy fojtott, fémes dallam.