227/8. A láncreakció kezdete — A kényszerű szinkronizáció

Henderson kénytelen volt belátni, hogy a méltóság teljes elvesztése ritkán párosul ilyen tökéletes fizikai illeszkedéssel. Miközben a beépített könyökízülete milliméterre pontosan közvetítette az óramű gigantikus rugójának feszültségét, a teste önálló életre kelt. Bal lába elegáns ívben lendült oldalra, majd vissza, átvéve az inga szerepét. Tik-tak. A falióra számlapján a mutatók veszett iramban kezdtek visszafelé forogni, mintha az idő maga is megbánta volna, hogy betette a lábát ebbe a pincébe.
– Látom, sikerült felvennie a ritmust – jegyezte meg az antikvárius, aki meglepő magabiztossággal ereszkedett le a spirális vaslépcsőn, kezében egy gőzölgő porceláncsészével. – A ház ragaszkodik az uzsonnaidőhöz, még a legsürgetőbb műszaki vészhelyzetek közepette is.
Henderson, miközben balra lendült, megpróbált tiltakozni, de a lendület épp akkor vitte jobbra, amikor a ház egyik rejtett, rugós karja benyomta a csészét közvetlenül a szája elé. Kénytelen volt lenyelni a forró, kamillaillatú folyadékot, nehogy megfulladjon a következő ütemnél. A tea ízében volt valami gyanúsan fémes, de a rágás és nyelés kényszerű ritmusa nem hagyott teret a gasztronómiai bírálatnak. Minden korty egy újabb fogaskerék-kattanással esett egybe.
A harmadik korty után a Henderson mellényére tűzött rézpecsét hirtelen izzani kezdett. A falból egy apró, recézett szélű fémlemezke ugrott elő, amely mágneses erővel rántotta magához a pecsétet. Egyetlen fémes csattanás hallatszott, és a kőlap, amelyen az ingázó Henderson épp a súlypontját próbálta megtartani, nehézkesen süllyedni kezdett a sötétségbe. Odalent, a mélyben, valami nagyon fényes és nagyon hideg dolog kezdett el halkan zümmögni.