227/7. A beépített könyökízület — A tökéletes illeszkedés

Henderson talpa végül szilárd, nedves kőlapokat ért. A gázlámpák derengő, sárgás fényében végeláthatatlan polcrendszerek rajzolódtak ki, roskadásig rakva finommechanikai alkatrészekkel, portól szürke üvegbúrákkal és megszámlálhatatlan sárgaréz alkatrésszel. A mélyraktár levegője sűrű volt a gépolajtól és a száraz papirostól.
– Megtalálta az órát? – kiáltott le az antikvárius fentről, bár a hangja már csupán vékony, dobozszerű suttogásként ért le a csigalépcső mélyére.
Henderson nem felelt. Nem mintha nem akart volna, de a fémkarja nem hagyott időt a társalgásra: magabiztos, lendületes ívben nyúlt be az egyik poros tölgyfa állvány harmadik polcára. Lábai tehetetlenül követték a művégtag határozott irányítását. A kar egy fekete bársonnyal bevont, magas szekrényke elé vonszolta a férfit.
A bársonyt egyetlen elegáns rántással lefejtve előbukkant a keresett tizennyolcadik századi automata falióra. Csupán egyetlen apró hibája volt: a bonyolult sárgaréz fogaskerekek közepéből hiányzott maga a főhajtómű – a helyén egy pontosan akkora üreg tátongott, amelybe Henderson fémkönyöke milliméterre pontosan beleillett.
Mielőtt tiltakozhatott volna, a műkar pattanó hang kíséretében összecsukódott, és a férfi könyökízülete kattanva rögzült a falióra gépészetébe. A falban rejtett fogaskerekek hirtelen életre keltek, és a mélyraktár távoli, sötét sarkából halk, ütemes kaparászás zaja szűrődött ki.