227/6. A spirális vaslépcső — A mélyraktár belépője

Mr. Henderson a gépies karjára pillantott, amely a zsebkendőt pedánsan visszahajtotta a zsebébe, majd illedelmesen a csípőjére simulva várakozott. A tölgyfa szekrény mögött tátongó sötét nyílásból langyos, gépolaj- és dohszagú huzat csapott ki, ami ritmikus, halk sípolással kísérte a mechanika működését.
– Nem áll szándékomban lemenni egy olyan helyre, ahová a hüvelykujjam önhatalmúlag vásárolt belépőt – morogta Henderson, és megpróbált óvatosan hátrafelé hátrálni a szoba biztonságosabbnak vélt közepe felé.
A fémkarja azonban határozottan másként vélekedett a helyzetről. Éles kattanással lendült előre, megragadta a spirális vaslépcső hideg korlátját, és olyan nyers erővel rántotta maga után a férfit, hogy Henderson torkán akadt a szó. Lábai tehetetlenül, csetlő-botló ritmusban követték az íves vasfokokat.
Az antikvárius óvatosan, a fal mellett osont a nyílás széléhez. Arcán a korábbi riadtságot lassan felváltotta egyfajta tudományos kíváncsiság, látva, hogy a ház ezúttal nem őt választotta díszvendégül.
– Nyugodjon meg, Mr. Henderson! – kiáltott le a sötétedő garádicsba szaporán pislogva. – A leltárkönyv szerint a mélyraktár mindössze háromszáz lépcsőfok! Ha már úgyis lent jár, legyen kedves megnézni, ott van-e még a tizennyolcadik századi automata faliórám!
A harmadik fordulóban Henderson fémkarja hirtelen elengedte a korlátot, és magabiztos mozdulattal felkattintott egy falba süllyesztett rézkapcsolót. Odalent halk gongszó kondult, mire a lépcsősor mentén sorra gyúltak ki a kisméretű, sárgaréz védőráccsal borított gázlámpák, bevilágítva az alant elterülő csarnokot.