227/5. A pecsétnyomó kattanása — A számlázott kényszerfogyasztás

Henderson fogai élesen összekoccantak, amint a mechanikus kéz hajszálpontos mozdulattal betöltötte a forró, kámforos aromájú teát a torkára. Nyelnie kellett, ha nem akart megfulladni – a ház udvariassága semmilyen hezitálást nem tűrt el.
– Kiváló évjárat – jegyezte meg az antikvárius, miközben óvatosan leereszkedett a fagerendáról, és a ruhájára tapadt koromréteget törölgette. – Bár a kényszerfogyasztást a ház általában tetemes felárral számolja fel a végszámlán.
– Nem kértem semmiféle teát! – hördült fel Henderson, amint a fémkar végre elengedte a csészét, és az szinte művészi precizitással zakkant vissza a sárgaréz tálcára. A szája szélén meleg teacsepp gördült végig, de a mechanikus kar máris előhúzott a kabátzsebéből egy pedánsan összehajtott zsebkendőt, és simára törölte az állát.
A tálcán magasodó rézpecsét ekkor működésbe lépett: éles, csikorgó kattanással rácsapódott a nyugtára. Fizetendő összeg helyett azonban egy apró, domború fémlemezkét vágott ki a papírból, amely hajszálpontosan Henderson jobb hüvelykujjának mintázatát hordozta.
A lemezke gurgulázva gurult végig egy hajlított rézcsatornán, egyenesen a parketta rései közé. A padlódeszkák ekkor éles csattanással elmozdultak, és a helyiség sarkában álló nehéz tölgyfa szekrény lassú, gépies méltósággal elfordulva feltárt egy lefelé vezető, spirális vaslépcsőt.
– Nos – húzta ki magát az antikvárius szaporán pislogva –, úgy tűnik, az Ön hüvelykujja éppen most váltott visszaválthatatlan jegyet a mélyraktárba.