227/4. A sárgaréz gombnyomás — A protokolláris kényszer

Henderson mutatóujja, ellentmondást nem tűrő fémes kattanással, benyomta a réz kapcsolót. A várt rugós csapda vagy zuhanó ellensúly helyett csupán egy halk csengőszó visszhangzott a falak között, mintha egy nagyon elegáns gőzorgona utolsó, fáradt billentyűje szólalt volna meg.
A csuklójából tekergő selyemszalag gépelt betűi ekkor újabb sort jelenítettek meg: *Frissítő felszolgálva.* A falburkolat egy rejtett rekesze fémcsikorgással csúszott félre, és a nyílásból apró, sárgaréz tálca tolult elő. A tálcán egy gőzölgő, finom porcelán csésze pihent, mellette egy pedánsan összehajtott, számozott nyugtával.
– Szikrázó pontosság – jegyezte meg nyugodt, kissé rekedtes hangon az antikvárius, aki a fejük feletti fagerendán csücsült, és éppen egy száraz ronggyal törölgette a felfelé szivárgó olajcseppeket. – A ház mindig kíméletlenül udvarias az újonnan regisztrált alkatrészekkel.
Henderson vadul próbálta hátrahúzni a karját, de a fémízület teljesen függetlenítette magát a tulajdonosától. A fémujjak kecsesen a csésze fülére kulcsolódtak, és a kar óvatosan megemelte a forró teát, egyenesen Henderson tátott szája felé lendítve azt.
A raktár homályából ekkor újabb kattanások csattantak fel. A polcokon sorakozó ingaórák mutatói egyszerre álltak meg, majd nem a másodpercek ritmusára, hanem Henderson szaporázó szívverésére kezdtek el ütemesen kilendülni.
A tálcán fekvő nyugta szélén egy apró, rézből öntött pecsétnyomó emelkedett ki a papírból.