227/3. A rugós ajtónyitó — A kiszámítható gyanú

A vasalt ajtó nyikorogva tárult fel, de a sötét nyílásból nem az eltűnt antikvárius lépett elő, csupán egy finom porsáv örvénylett fel a huzatban. Henderson megkönnyebbülten horkantott fel. Nyilvánvaló volt: a tölgyfa asztal alatt rejtett huzalok és ellensúlyok rendszere működtette a zárat, pontosan úgy, mint a vásári komédiások mechanikus színházaiban. Az egész elképesztő kísértethistória nem volt más, mint egy gondosan megtervezett, csigákkal és rugókkal hajtott szélhámosság.
Hogy nyomatékot adjon gyanújának, elhatározta, hogy közelebbről is megvizsgálja a nyitószerkezetet. Ám amint a küszöb felé lépett, a jobb alkarjában lévő fogaskerekek éles, fémes csikorgással mozgásba lendültek. A saját teste feletti uralom egyetlen pillanatra kisiklott a kezéből: a fémbevonatú kar magától, mérnöki pontossággal emelkedett fel, és mutatóujja szinte szertartásosan rámutatott az ajtófélfába süllyesztett réz kapcsolóra.
Henderson hiába próbálta visszahúzni a végtagját, a belső hidraulika makacsul ellenállt saját izmainak. A selyemszalag halkan továbbtekergett a csuklójánál, újabb gépelt sorokat tárva fel. Az automatizált mozdulat nem fenyegető volt, sokkal inkább egy precíz gépi koreográfia következő lépése.
A sötét raktár mélyéből ekkor halk, szabályos ketyegés szűrődött ki, mintha száz meg száz apró óramű szívverése egyesült volna a homályban. A küszöbön pedig egy magányos, aranyfényű olajcsepp gurult át – nem a padlón, hanem a fejük feletti gerendán tapadva.