226/6. A vasalt ajtó titka — A mágneses horgony

A zár kattanása gyanúsan hívogatóan hangzott a sötétkék ködben, ám a menekülés korántsem ígérkezett egyszerűnek, tekintve, hogy a függőleges fal most a padló szerepét töltötte be. Az antikvárius, lábát a lexikonokból kiszabadítva, hernyószerűen kezdett araszolni a könyvespolc éle mentén a vasalt ajtó felé. Mögötte Henderson igyekezett követni a példáját, de a teste makacsul ellenszegült: merev, bronzfényű karja mágneses dühhel rántott magához minden útjába eső apróságot. Egy adag fém gemkapocs és egy díszes réznyomó már úgy tapadt a könyökére, mint valami bizarr, mechanikus pikkelyselyem.
Amikor a pásztázó vörös lencse fénye elérte Henderson megkeményedett végtagját, a levegőben lebegő kék permet azonnal reagált. A ragacsos tinta sistergve kezdett rásűrűsödni a fémre, vékony, fénylő réteget képezve rajta, mintha a férfi karját épp most készítenék elő egy magasnyomású sokszorosításra. „Henderson, fogja vissza a vonzerejét, mert a végén még kinyomtatják magát!” – sziszegte az antikvárius, és egy utolsó, kétségbeesett lendülettel megragadta a vasalt ajtó kilincsét.
Mivel a gravitáció még mindig makacsul oldalra húzott, az ajtó kinyitása inkább hasonlított egy aknafedél felnyitásához. A zár engedett, és a nehéz tölgyfa szárny feltárult. Mögötte azonban nem a megszokott folyosó sötétlett, hanem egy meredek, szenescsúszdára emlékeztető lejárat, amely a megváltozott fizika miatt most vízszintes alagútnak tűnt. Henderson mágneses karja ekkor egy fémes csattanással rátapadt az ajtó belső pántjára, rögzítve mindkettőjüket a tátongó mélység felett.
Az alagút mélyéről, a sötétségből egy apró, szabályos időközönként felvillanó, zöldes fényű foszforeszkáló golyócska gurult feléjük a hideg fémen.