226/5. A kék permet — A pásztázó lencse

A pókhálós üvegharang egyetlen tiszta, fémhangú kondulással kettéhasadt, és a belsejéből sűrű, sötétkék tintaillatú permet áradt szét. Mr. Henderson, aki még mindig a mennyezet felé lógott, kétségbeesetten próbálta elkapni a teáskanna fülét, ám az edény hirtelen nehezebb lett, mint egy üllő. A gravitáció nem állt helyre, hanem váratlanul oldalirányba tolódott: a két férfi egyszerre csúszott meg a függőleges falon, mint két rosszul rögzített falióra, majd egymás hegyén-hátán landoltak a keleti könyvespolc legfelső polcán.
– A tintatartó! – sziszegte az antikvárius, miközben igyekezett kiszabadítani a lábát egy vaskos lexikon mögül. – Henderson, maga pancser! Ez nem gőznyomás, ez egy mechanikus másolórendszer! A padló alatt egy gigantikus stencilezőgép működik!
Henderson nem válaszolt, csak dühösen prüszkölt, miközben a merev, bronzszerű karjával próbálta letörölni az arcára tapadó, ragacsos kék permetet. Amikor a könyvespolc recsegve megmozdult alattuk, a sarokban megrepedt üvegharang alól egy apró, sárgaréz kar emelkedett ki. A kar végén egy finoman megmunkált, fémből készült emberi ujj mutatóujj-mozdulattal egyenesen az antikváriusra bökött.
A padló alatti írógép ekkor újabb sort kezdett, a fémtűk vad csattogással vésték a lemezt. Az antikvárius rémülten meredt a lába előtt tátongó résre, ahol a mechanikus kar egy apró, vörösen derengő lencsét kezdett elforgatni feléjük. A lencse mögül vékony, koncentrált fénysugár pásztázta végig a szobát, sötétkék árnyékokat vetítve a falakra, miközben a sarokban egy nehéz, vasalt ajtó retesze halkan kattant egyet.