226/4. A kámforos gőzkamra — A fellázadt parketta

A kámforillatú füst fojtogató hullámokban tört fel a megvetemedett padlórésekből, miközben a ritmikus kattogás egy gigantikus, föld alatti szövőszék zakatolásává erősödött. Mr. Henderson dühösen köhintett, és merev karját mint egy nehéz bronzrudat lendítve próbálta a teáskanna csőrével kifeszíteni a legközelebbi deszkát.
– Nyilvánvaló gőztúlnyomás! – jelentette ki rekedten, miközben a homlokáról kövér izzadságcseppek hullottak felfelé, egyenest a mennyezeten meredező szemgolyó felé. – Ha kiengedjük a kámforgőzt, a nyomáskiegyenlítő szelep visszaállítja a gravitációt. Egyszerű fizika!
Az antikváriusnak esze ágában sem volt hinni a dilettáns magyarázatnak. Miközben a kezében tartott fémfólia vörösen lüktető fénye megvilágította dühös arcát, a padlólécek rései felé nyúlt. A sárgaréz kulcs még mindig ott fityegett a sarokban, de eléréséhez egy méltatlan, hernyószerű kúszást kellett bemutatnia a függőleges falon.
– Maga és a fizikája! – sziszegte az antikvárius, és egy kétségbeesett nyújtózással ujjheggyel végül elfordította a kulcsot. – Ha ez gőz, akkor én egy francia komód vagyok!
Ekkor a Henderson által megfeszített padlódeszka felpattant. Nem gőz csapott ki belőle, hanem egy apró fülkében működő miniatűr írógép tárult fel. Apró fémtűi őrült tempóban vésték a betűket egy vékony rézlemezre, amelyen az antikvárius iménti mondata állt: „Ha ez gőz, akkor én egy francia komód vagyok!”
A sarokban ekkor halkan megrezdült egy poros, pókhálós üvegharang.