225/6. A lebegő oldószer — Az orbitális elrendeződés

Az antikvárius elszántan nyúlt a raktári polc legfelső rekeszébe, ahol a sötétbarna üveges ipari oldószer állt. Amikor azonban megragadta a nyakát, az edény meglepően könnyűnek bizonyult. Odabent az átlátszó folyadék már nem a fenéken ült, hanem tökéletes gömbbé állt össze a palack közepén, s lassan forgott a saját tengelye körül.
„Látja? Lokális sűrűségváltozás” – dörmögte az antikvárius, bár a hangja érezhetően megremegett. „A kémiai kötések átmeneti lazulása. Tiszta termodinamika.”
Henderson nem hallgatta a tudományos okfejtést. A karjára tapadt réz teáskanna csőréből halk, éles füttyszó csapott fel, jóllehet sehol sem volt fűtőtest. A sípolás üteme pontosan megegyezett az íróasztal felett keringő acél levélnehezék percenkénti fordulatszámával. „Termodinamika?” – horkantott Henderson, miközben próbálta elrántani az alkarját, de a fém gúzsba kötötte. „A kannám hangvillaként viselkedik, maga csődtömeg!”
Az antikvárius óvatosan lecsavarta az oldószer kupakját. A maró folyadék ahelyett, hogy kifolyt volna, apró, tökéletes kémiai gyöngyökként emelkedett ki az üvegből. A lebegő cseppek szép sorban körbeállták Henderson fejét, mint egy apró, sötét bolygórendszer.
„Semmi ok a pánikra” – suttogta az antikvárius, és tenni próbált egy lépést hátra. Ám ekkor a padlódeszkák fémes koccanással megmozdultak, s a helyiség horizontja váratlanul kilencven fokkal elfordult.