225/5. A rézporos eső — A lebegő levélnehezék

Az antikvárius higgadtan igazította meg szemüvegét, miközben az aranyszínű rézpor lassan, szinte lebegve ereszkedett alá. „Csak száraz korhadás” – jelentette ki rekedten. „A gerendák régi kezelésének kristályosodása, semmi egyéb, tiszta kémia.”
Henderson nem osztozott ezen a derűlátáson. A karjára tapadt réz teáskanna mohón kezdte magába szívni a fentről szitáló port, s a felülete szemmel láthatóan vastagodott. „Ez nem korhadás, maga bolond!” – ordította, miközben másik kezével próbálta lefejteni a makacs edényt, de az ujjai azonnal a fogantyúhoz ragadtak. „Úgy festek, mint egy elszabadult múzeumi tárlat!”
Az antikvárius elhatározta, hogy a hátsó szobából hoz egy üveg ipari oldószert, amellyel feloldhatja az „elektrosztatikus feszültséget”. Megragadta a pörgő kefenyelet, de az egyszerűen kicsúszott a kezéből, és függőlegesen állva maradt a levegőben, mint egy rituális pózna.
„Kövessen, Henderson, a raktárban tiszta a levegő!” – mondta, és a hátsó szobába sietett. Henderson nehézkesen csoszogott utána, cipője fémesen csikordult a padlót borító rézporon.
Ahogy beléptek a félhomályos helyiségbe, a mennyezeti ketyegés elhalkult. Az íróasztalon heverő, súlyos acél levélnehezék azonban lassan felemelkedett, és elkezdett vízszintesen keringeni a tintatartó körül, mint egy apró, sötét hold.