225/3. A felfelé hulló cseppek — A felhalmozott statika

Az antikvárius ingerülten egy elnyűtt törlőrongyért nyúlt. Meggyőződése volt, hogy a hátsó raktárban tárolt, hatvanéves műszerolajos kanna engedett el a meleg hatására. Semmi kedve nem volt takarítani, de a precíz leltár nem tűrt rendetlenséget.
A raktárfülkébe lépve azonban nem szivárgó fémkannát talált. Mr. Henderson hátrahagyott, keményített kalapja lebegett a félhomályban, pontosan két arasznyira a padló felett. A sűrű, koromsötét olajcseppek a kalap karimájából váltak el, ám ahelyett, hogy a deszkákra hullottak volna, kimérten, szabályos ütemben emelkedtek felfelé, egyenesen a mennyezeti gerendák felé.
– Áramlási zavar a huzat miatt – sziszegte dühösen az antikvárius, és ellentmondást nem tűrően a lebegő kalap felé csapott a ronggyal. – Puszta hőáramlás és sűrűségingadozás.
Ekkor élesen megszólalt a fali, kurblis telefon. Az antikvárius visszatrappolt a pulthoz, s dühösen felvette a rézkagylót. A vonal túloldalán Henderson zihált; hangja fémesen recsegett, mint egy rosszul behangolt gramofon.
– Az óráim hátrafelé járnak, a bal karom pedig hozzá tapadt a konyhai gáztűzhelyhez! – üvöltötte Henderson. – Ez valami átok!
– Badarság, Henderson! – vágott közbe az antikvárius élesen. – Magának egyszerűen izomgörcse van a műszálas zakója keltette statikus kisüléstől. Vegyen be egy kalciumot, és hagyja abba a pánikkeltést!
Azzal lecsapta a kagylót. Ám amikor visszanézett a raktár felé, a felfelé csöpögő olaj már finom, szabályos fogaskerék-mintát rajzolt a plafonra.