224/8. A kékre váltó pásztázás — A hátrafelé járó mutatók

A vörös fénysugár hideg precizitással vetült Henderson megrökönyödött arcára, majd lassan lecsúszott a mellkasára tapadt ezüst szelencére. Az antikvárius rémülten hátrált két lépést, miközben a keze ösztönösen egy nehéz, öntöttvas levélnehezék után kapott. Nem kellett volna: a nehéz vastömb egyetlen éles füttyel kitépte magát a szorításából, és egyenesen Henderson bal vállának repült, ahol tompa, fojtott csattanással landolt a söröskupakok mellett.
– Ez... ez csupán egy korai, zseniális biztonsági berendezés! – zihálta Henderson, miközben a mellkasán vibráló fémdoboz egyre hangosabban zúgott. – Szeléncella! Egyszerű fotorezisztor, ami a statikus feltöltődésre reagál. A fizika törvényei szerint a vörös fénynek nincs elegendő energiája ahhoz, hogy...
A tudományos magyarázatot egy éles, mechanikus kattanás törte meg. A szelencéből nem zene áradt többé, hanem egy monoton, fémes kattogás, amely tökéletesen igazodott Henderson felgyorsult szívveréséhez. A pult mélyén derengő vörös lencse hirtelen kékes árnyalatra váltott, és a falon lógó régi rézórák mutatói egyszerre kezdtek el őrült iramban hátrafelé pörögni.
Az antikvárius a torkát szorongatva figyelte, ahogy a fémből áradó zúgás hirtelen egy recsegő, artikulálatlan, de kétségkívül ritmikus suttogássá alakul a szelencében. A hang nem beszélt, csupán koordinátákat mormolt, miközben a bolt nehéz tölgyfa ajtaja mögül, az utca felől, egy nehéz fémlemez-csattogás ütemes moraja ütötte meg a fülüket.