224/3. A dolgozószoba mágnese — A lezárt csuklóízület

Mr. Henderson sietve zárta be maga mögött a dolgozószobája nehéz tölgyfa ajtaját. Végre biztonságban volt. Úgy vélte, a zárt ajtók mögött nem fenyegetik az utcai vaskorlátok vagy az elhaladó bérkocsik fémalkatrészeinek kiszámíthatatlan erőhatásai. Az asztalán pihenő apró zseb-iránytű azonban, amint közelebb lépett hozzá, azonnal megbolondult: a tű néhány vad pörgés után mereven az úriember mellkasa felé mutatott, mintha ott feküdne a világ legvonzóbb északi sarka.
– Egyszerű polarizációs feszültség – mormogta magabiztosan, és előkeresett egy darab durva nyersgyapjút a fiók mélyéről. Meg volt győződve róla, hogy ha alaposan átdörzsöli a mellényét, a statikus töltés szikrázva távozik a szövetből, és a belső ketyegés megszűnik. A dörzsölés nyomán azonban a ketyegés nemhogy halkult volna, de átváltott egy ütemes, sárgaréz-csikorgású dallamra, amely kísértetiesen emlékeztetett egy elfeledett udvari keringőre.
Henderson elégedetten sóhajtott fel. Hiszen ez a dallam egyértelműen bizonyította, hogy csupán a közeli operaház akusztikus rezgései rezonálnak a bordái között, s a fémeknek ehhez semmi közük. Megnyugodva nyúlt a tintatartóért, hogy lejegyezze ezt a rendkívüli tudományos felfedezést, ám az ujja hegye alig egy hüvelyknyire a nehéz, öntöttvas tolltartótól váratlanul megakadt a levegőben.
A fém vonzása ekkor már legyőzhetetlennek bizonyult. Henderson ujjai engedelmesen, de tőle teljesen függetlenül rásimultak az öntöttvasra, miközben a könyökében egy apró, fémes kattanás jelezte, hogy az ízület épp most reteszelődött kilencven fokos, merev szögben. Az asztal sarkán álló, még felbontatlan leltári borítékon a vörös viaszpecsét lassan, melegség nélkül folyni kezdett, sötétvörös sávot húzva a tiszta fára.