224/2. A belső óramű — A mágneses önámítás

Mr. Henderson sietős léptekkel haladt a nyirkos macskaköveken, kabátját szorosan magára vonva. Az őszi szél fagyos volt, de a mellkasa szokatlanul forrón lüktetett. Egy ritmikus, fémes ketyegés vibrált a mellényzsebe felől. Megállt egy gázlámpa alatt, előhúzta a zsebóráját, ám annak mutatói makacsul álltak. A ketyegés mégis folytatódott – mélyebbről jött, valahonnan a bordái mögül.
– Csak a stressz – suttogta, erőltetett mosollyal nyugtatgatva magát. – Egy egyszerű izomrángás, amit a nyirkos antikvárium és az az őrjítő teázás okozott. – Vett egy mély levegőt, de a belégzés csak még jobban megfeszített egy láthatatlan, belső rugót. Ráadásul a léptei is fura, sárgaréz-hangú kattanással verődtek vissza a falakról, mintha a cipőtalpa hirtelen fogazott kerékké változott volna.
Amikor egy nehéz bérkocsi zötyögött el mellette, Henderson erős rántást érzett a zsebében.
– Mágneses vihar – magyarázta meg magának azonnal, megragadva a nadrágja szövetét. – Nyilvánvalóan a sarki fény zavarja meg a fémeket. – Ám a feszülés nem tágított, és a statikus elektromosság elmélete is gyorsan összeomlott, amikor megérintette a legközelebbi vaskorlátot: szikra helyett egy tiszta, tizenkettedik hangú harangjáték kondult meg a kabátja ujjából.
Eközben az antikváriumban a tulajdonos elégedetten mártotta vörös tintába a tollát, és szép, kerek betűkkel felírta Henderson nevét a „Rendkívüli és pótolhatatlan készlet” legfelső sorába.