223/7. A vörös selyemlepel — A számlálhatatlan ketyegés

– Csak statikus elektromosság – jelentette ki Henderson rekedten, miközben merev lábbal próbált egyensúlyozni. – A szintetikus padlószőnyeg és a hivatali cipőtalp szerencsétlen találkozása. Jelentésbe fogom venni, hogy az antikvárium nem felel meg a munkavédelmi szabványoknak.
Az antikvárius arca dühös rándulással torzult el. Nem mozdult, csak a kezét törölgette egy ronggyal, mintha az előző ellenőrök citromillatú nyomait próbálná eltüntetni a bőréről.
– Maguknak mindenre van egy száraz paragrafusuk – sziszegte az öreg. – De a fogaskerekek nem olvasnak szabályzatot.
Henderson, hogy mentse a tekintélyét, előrántotta a megbízólevelét, és megpróbálta a dübörgő állóóra felé bökni, mint valami védelmező pajzsot. Ám a papír kicsúszott a kezéből, és a légáramlat azonnal beszippantotta a vörös selyemlepel alá. Fémes koccanás hallatszott, mintha a papírt egy lyukasztógép azonnal iktatta volna.
A férfi dühösen a selyem után kapott, és lerántotta a leplet az óráról. A számlap helyén egy sárgaréz naptárcsa forgott, és a következő nevet mutatta a nyíl alatt: Mr. Henderson – Beépítés alatt. Az óra belsejéből egy vékony, rugós fémkar lendült ki. A végén lévő üres foglalat milliméterre pontosan akkora volt, mint a Henderson zsebében feszülő sárgaréz hajtókar.
A zsebében lévő szerszám hirtelen megindult a foglalat felé, magával rántva a férfit, aki most furcsán meghajolva, mereven az óraszerkezet felé dőlt. A sötét sarokból, egy repedt padlórésből hirtelen egy apró, csillogó acélrugó pattant elő, és halkan csilingelve gurulni kezdett a cipője felé.