223/6. A citromillatú hagyaték — A leltárba vett elődök

Henderson óvatosan, mégis megőrizni kívánt hivatali fölénnyel bicegett a gőzölgő tálca felé. Az antikvárius, látva, hogy az ellenőr szeme a nyitott naplóra téved, hirtelen mozdulattal próbált rátenni a kezét a könyvre, de reszkető ujjai csak az ezüst tálca szélét érték el. A teáskanna dühösen fújtatott egy újabb gőzsugarat.
– Ez magánterület! – dadogta az antikvárius, miközben kétségbeesetten igyekezett eltakarni a lapokat. – A leltárnak itt vége! Magának nincs joga...
Henderson nem hallgatott rá. Zsebébe nyúlt a sárgaréz hajtókarért, ám ahogy megérintette, a fém elképesztő, természetellenes súllyal nehezedett a tenyerébe. Nem csupán nehéz volt; úgy érezte, mintha a zsebében lapuló szerszám láthatatlan mágneses szálakkal kapcsolódna a padló alatt lüktető, nehéz gépezethez, sőt, a saját, fogaskerekes cipőtalpához is. Minden egyes kattanás a lábában fémként visszhangzott a zsebében.
Tekintetét végül a nyitott naplóra szegezte. A lapokon az előző ellenőrök nevei sorakoztak, precíz, gépies gyöngybetűkkel: Mr. Alistair, Mr. Finch, Mr. Sterling. Mindegyikük neve mellett egy-egy alkatrész-kód és egy pontos súlyadat szerepelt. Az utolsó bejegyzés szerint Mr. Sterling „reorganizációja” sikeresen lezárult, s a hátrahagyott „citromillatú tisztítókoncentrátum” a tálcára került.
Henderson torka elszorult. Megértette a minták valódi titkát. Az előző ellenőröket nem bocsátották el: finoman, alkatrészenként építették be őket az antikvárium óraműves szobájának falaiba.
– Úgy látom – suttogta Henderson, miközben megpróbálta felemelni a lábát, de a mágneses vonzás és a nehéz hajtókar a padlóhoz láncolta –, a Központ valóban nem pazarolja az erőforrásait.
Az antikvárius rémülten hátrált a szoba sötétebb sarka felé, ahol egy hatalmas, vörös selyemmel letakart állóóra csendesen, fenyegetően kattogni kezdett.