223/4. A fogaskerekes cipőtalp — A visszacsévélt garancia

Henderson nem esett pánikba. Egy precíz könyvvizsgáló hűvösségével figyelte a hernyózó fonalat, amely úgy kanyargott a porban, mint egy meglehetősen lusta, de céltudatos giliszta. Amikor a vörös selyem elérte a cipője orrát, nem a torkát vette célba, hanem elegánsan rácsavarodott a fűzőjére, mintha csak egy díszes masnit akarna kötni rá.
– Ez rendkívül szabálytalan – jegyezte meg Henderson, és előhúzta zsebéből a sárgaréz hajtókart. A nehéz fémdarab szinte magától talált rá a láda oldalán lévő, addig láthatatlan nyílásra. Egyetlen határozott mozdulattal a helyére illesztette, és elfordította.
Az antikvárius dühében és rémületében a pult mögül egy poros, kitömött baglyot ragadott meg fegyverként.
– Álljon meg, maga eszeveszett! Ha túlhúzza, a rugó visszacsap, és mindketten a selejtesáru-osztályon végezzük! – ordította, de már késő volt.
A hajtókar éles, tiszta kattanással pörögni kezdett. A vörös fonal olyan sebességgel rántódott vissza a tölgyfa utazóládába, hogy Henderson cipőjét is magával rántotta volna – ha a padló mágneses ereje nem tartja fogva a sarkát. Így azonban a cipőtalp vált le látványos reccsenéssel, feltárva a zokni alatt rejlő, finoman fogazott rézkerekeket.
Az antikváriumban hirtelen beállt csendben a hátsó szoba ajtaja mögül halk, fémes gurgulázás hallatszott, mintha egy láthatatlan gramofon próbálna torkot köszörülni.