223/3. A belső alkatrész — A vörös selyem fogsága

Az antikvárius sápadtan, dadogva hátrált a pult mögé, miközben a tölgyfa utazóláda belsejéből áradó ketyegés egyre fenyegetőbb ritmust vett fel.
– Csak egy... egy elszabadult rugós szerkezet! – szabódott a boltos, miközben remegő kézzel egy vaskos, bőrkötésű katalógust próbált a láda tetejére préselni, mintha az elfojthatná a fém ütemes zaját. – Gyakori az ilyen a zárható utazóládáknál. Egyfajta tolvajgátló csapda. Nem kell törődni vele, kedves uram! Iszunk egy kamillateát, teszünk egy kis borogatást a bokájára, és a köszvény is elmúlik!
Alistair – vagy ahogy a kártya felirata óta a saját feje mélyén zakatoló új, idegen emlék sugallta: Henderson – meg sem moccant. Nem a lábát feszítő mágneses vonzás bénította meg, hanem a hirtelen támadt, fagyos bizonyosság. Jobb keze önkéntelenül a zakója belső zsebébe csúszott, és ujjai egy nehéz, jéghideg sárgaréz tárgyra záródtak. Egy hajtókarra, aminek a létezéséről eddig sejtelme sem volt.
– Ez nem köszvény – mondta Henderson, és hangja most először csengett furcsán, monotonon, mintha egy fonográfhengerből szólt volna. – És ez nem egy tolvajgátló szerkezet.
Az antikvárius elfehéredett ajkai közül fojtott nyüszítés hallatszott. Pontosan tudta, mi történik, ha a leltárba vett ügyfél hirtelen ráébred a saját garanciális paramétereire.
A láda ketyegése hirtelen egyetlen éles kattanással elhallgatott. A feszült, porszagú csendben a láda kulcslyukából lassan, hernyószerűen kúszni kezdett egy vékony, vörös selyemzsinór, egyenesen Henderson rögzített cipője felé.