223/10. Az önműködő adóhátralék — A precíziós végkifejlet

Az antikvárius megigazította selyemnyakkendőjét, majd egy elegáns, megnyugtató mozdulattal a sarokba tolta a merev tartású Henderson urat. Az ellenőr próbálta megmozdítani a lábát, de a cipőtalpa alá szerelt sárgaréz rögzítők tökéletesen simultak a tölgyfapadlóba. – Nos, Henderson úr – suttogta a boltos –, a leltár végre teljes. A hiányt pótoltuk, az adóhátralékot pedig egy rendkívül értékes, egyedi darab értékesítésével egyenlítjük ki.
A poros folyosóról belépő új látogató egy zömök, szigorú tekintetű úriember volt, aki vastag keretes szemüvege mögül azonnal a szoba sarkában álló, makulátlanul fényesített, sötétkék zakós szerkezetre függesztette a tekintetét. – Valóban tizenkét hangos búcsúra képes? – kérdezte rekedt hangon, miközben előhúzott egy mérőszalagot. – És a számlapja?
– Kifogástalan – felelte az antikvárius, és büszkén mutatott Henderson arcára, amelyen a bal szemöldök rángatózása épp egy másodpercmutató precizitásával ketyegett. – A számlap mögött feszülő rugók vadonatújak, ráadásul önműködő, stressz-alapú kenéssel üzemel. Nézze csak a szájszegletét, milyen finoman jelzi a negyedórákat!
A vevő elégedetten bólintott, majd elővett a zsebéből egy sárgaréz felhúzókulcsot, és egyenesen Henderson úr köldöke felé nyújtotta. Az ellenőr torkában megakadt a szó; utolsó gondolatával még megpróbált egy bírságot kiszabni engedély nélküli átalakításért, de a szája helyén már csak egy apró kulcslyuk tátongott, amelyből halvány citromillat szivárgott elő.
A pulton, a távozó vevő után ott maradt egy apró, különös tárgy: egy vörös selyembe csomagolt, folyamatosan melegedő, lüktető fogaskerék, amelyből halk, gyermeki suttogás áradt.