222/6. A vörös fonal — A leltárba vett szorítás

Az új ellenőr nagyítója alá vonta a vörös fonalszálat, miközben Mr. Henderson arca a lila és a sötétkék kellemes árnyalataiban pompázott a torkát szorító sárgaréz pánt alatt. Az antikvárius sietve magyarázkodni kezdett, miszerint a vörös cérna csupán a legutóbbi minőségi ellenőrzés szerves, ám elhanyagolható mellékterméke – egyfajta hitelesítő pecsét, amely véletlenül maradt a tizedik vállfán, és semmiképp sem a korábbi kolléga távozásának nyoma.
Az ellenőr nem szólt semmit, csak finoman megpöccintette a vörös szálat, majd közvetlenül a Henderson csuklóját rögzítő gépies mérőkar adagolónyílásába csúsztatta. A gépezet azonnal reagált a nem szabványos anyagmintára: a fogaskerekek veszett csattogásba kezdtek, és a nyomólemezek hirtelen elengedték a férfi nyakát, hogy ehelyett a mellkasára feszüljenek, precízen kitapogatva a bordák pontos elhelyezkedését.
Henderson végre levegőhöz jutott, de a megkönnyebbülése tiszavirág-életűnek bizonyult. A kezében szorított sárgaréz hajtókar, amelyet még a fémízületi felügyelőtől kapott, halk, mágneses kattanással hirtelen rácuppant az asztallapba süllyesztett, eddig láthatatlan furatra. A mechanika életre kelt, és a padlódeszkák alatt valami nehéz, fémes test kezdett el komótosan forogni.
Az új ellenőr elégedetten bólintott, majd elővett egy üres, még kitöltetlen leltári ívet, és a tollát közvetlenül Henderson mellényzsebe fölé tartotta, mintha csak arra várna, hogy a férfi maga diktálja be a saját végső méreteit. A sarokban lévő, pókhálós falióra mögül ekkor egy ütemes, de nem az ingához köthető, tompa kaparászás zaja szűrődött ki.