221/10. A váltásleltár — Az állandó tartozék

A nehéz, láncos emelőszerkezet nem a mennyezetből csapott le rá, hanem egy embernagyságú, selyembélésű állványt engedett le a homályból, hajszálpontosan Henderson háta mögé. A finoman kimunkált sárgaréz kampók éppen olyan szögben álltak, mintha egy megfáradt kabátot várnának.
– A jelenléti minta hitelesítve – recsegte a gramofontölcsér. – Kérjük, helyezze el a felsőruházatot az állványon, és vegye át a váltásleltárt!
Henderson dermedten nézte, ahogy a tálcán lévő rugós csipesz magától előreugrott, és egyetlen határozott pattanással lecsípte zakója hajtókájáról a sárgaréz gombot. A gomb a tálca aljára hullott, pontosan abba a mélyedésbe, ahol az előző ellenőrök kelmemintái sorakoztak. A lencsén keresztül tisztán látszott: a minták szövete, szálkázása és szürke árnyalata szőrszálpontosan megegyezett az ő saját zakójával. Az elmúlt évtizedek „különböző ellenőrei” mind ugyanazt a kabátot viselték.
Amikor a férfi elhűlve hátralépett volna, az állvány rugós fémkarjai lágyan, de ellentmondást nem tűrően ölelték körbe a vállát, a helyére emelve őt a selymes fülkébe. A fali óramű egyetlen elégedett, fémes kattanással leállt.
– Köszönjük a zökkenőmentes átadás-átvételt – szólalt meg ekkor a gramofonból Henderson saját, tökéletesen rögzített hangja.
A hátsó szoba vastag ajtaja kattanva bezáródott. Odakint, a bolt elülső pultján egy kis rézcsengő éles, tiszta hangon megcsendült, jelezve az újabb gyanútlan látogató érkezését.