221/1. Az Élő Hangszóró — A Rezgő Kollekció

Henderson szája nem csak tátva maradt, hanem hirtelen az állkapcsa is megereszkedett, mintha a gravitáció rántotta volna le. Pislogása felgyorsult, ahogy agya kétségbeesetten próbálta értelmezni a látványt: az Antikvárius, homlokán viaszpecséttel, egy rozsdás gramofon elválaszthatatlan kiegészítőjeként. A gramofon mély zúgása, ami eddig csak egy statikus háttérzaj volt, most fokozatosan felerősödött, és apró, ritmikus kattogásokkal egészült ki, mintha egy ősi, éhes szerkezet kezdte volna meg a reggelijét.
A fémízületi felügyelő, mintha mi sem történt volna, lassan megfordult. Üvegszemei most a szoba további, még felcímkézetlen polcain pásztáztak végig. Mintha az „integráció” egy rutinfeladat lett volna, amelynek sikeres befejezése után újabb célpontokat keresett. A gramofon eközben egyre hangosabban zúgott, és a kattogások egyre inkább egy rejtélyes kódra, egy mechanikus suttogásra hasonlítottak, ami csak az Antikvárius fülének szólt.
Az Antikvárius, aki immár a gramofon szerves részévé vált, nem érezte a korábbi mozdulatlanság kínját. Egyfajta furcsa, rezonáló nyugalmat érzékelt, mintha a gramofon mély, ritmikus lüktetése az ő saját pulzusává vált volna. A hangok, melyeket a szerkezet produkált, nem okoztak fájdalmat, sokkal inkább egyfajta információáramlást indítottak el benne. Mintha az egész bolt, annak minden egyes poros könyve és elfeledett emléke most rajta keresztül kommunikált volna a gramofonnal.
Henderson végül összeszedte magát annyira, hogy hangot adjon értetlenségének. „Ez… ez nem normális!” – suttogta, bár tudta, hogy a gépies felügyelő aligha érti meg a „normalitás” fogalmát. A gramofon ekkor egy rövid, éles sípolással jelezte, hogy a „kommunikáció” lezárult, majd halkabb zúgással folytatta a működését. A szoba levegője lassan megtisztult a fémporos illattól, de egy új, régies, enyhén égett szag kezdett terjedni, mintha egy évszázados tekercs melegedne túl egy poros vetítőgépben.