220/6. A viaszpecsétes tartozék — Az ismeretlen protokoll

A viaszbélyegző, mintha egy lassított felvétel lenne egy eltévedt, de annál precízebb hivatali gépezetből, megérintette az Antikvárius homlokát. Nem égetett, sokkal inkább egy langyos, ragacsos puszit adott, ami pillanatok alatt megdermedt, egy apró, viaszos pecsétet hagyva maga után. A pecséten, ha valaki elég közelről szemügyre vette volna, a „Kiegészítő Cikk. Külön Értékelés Nem Szükséges” felirat volt olvasható, apró, gépies betűkkel. Az Antikvárius csak pislogott, kezei mozdulatlanságra kárhoztatva, és csak annyit érzékelt, hogy most már egy hivatalos igazolása van arról, hogy ő egy… tartozék.
A fémízületi felügyelő elégedetten kattant, majd lassú, kimért mozdulattal végigpásztázta a szoba többi részét. Üvegszemei megálltak egy polcon, ahol a portrék és a porcelánfigurák között egy apró, ütött-kopott gramofon állt. A gép mellkasán lévő fogaskerekek gyorsabban pörögtek, mintha egy hirtelen felismerés érte volna. Henderson, aki eddig a saját prémium besorolásán lamentált, most halkan megköszörülte a torkát, reménykedve, hogy a felügyelő talán mégis a megmentésükre érkezett, és csak egy bonyolult protokoll részeként pecsételte le az Antikváriust.
Ám a mechanikus ellenőr nem a gramofon felé vette az irányt. Ehelyett fémírótáblája egy újabb, perforált szalagot öltött magából, amit aprólékos pontossággal illesztett be a mellkasán lévő nyílásba. A szalag recsegve csúszott be, és ahogy eltűnt a gép gyomrában, a felügyelő hirtelen megmerevedett. A mozdulatlan fémtestből egy újabb, még mélyebb, gépies hang tört elő, amely már nemcsak a leltárt taglalta, hanem egyfajta, eddig ismeretlen eljárás kezdetét jelentette. A levegőben egy furcsa, fémporos illat kezdett terjedni.