220/5. A fémízületi auditor — A téves megváltás

A fémkapcsok halk, de határozott koccanással záródtak rá az Antikvárius cipősarkára, mire a zöld fénysugár elégedett pityegéssel aludt ki. Most már mindketten katonás rendben álltak a sarokban: Henderson mint első osztályú dísztárgy, az Antikvárius pedig mint a hozzá tartozó, kissé porlepte kiegészítő figura. A tehetetlenség feszültségét hirtelen a hátsó ajtó felől érkező, nehézkes hidraulikus sziszegés törte meg.
A korábban áthatolhatatlanul lezárt tölgyfa ajtó lassan, méltóságteljesen kettényílt. A résen át egy magas, szögletes alak lépett be a szobába. Merev, sárgaréz ízületei minden mozdulatnál úgy csikorogtak, mintha egy rosszul olajozott falióra próbálna életre kelni. Mellkasán egy bonyolult, fogaskerekes számláló ketyegett, egyik karja helyén pedig egy vaskos, fémből készült írótábla meredezett, melybe egy apró, tintás tű véste az adatokat.
– Hála az égnek! Egy leltárfelügyelő! – suttogta Henderson, amennyire a torkára feszülő selyemzsinór engedte. – Uram, kérem, törölje a besorolást! Súlyos rendszerhiba történt!
Az Antikvárius is reménykedve pislogott a jövevényre, aki fémízületeit csikorgatva egyenesen feléjük vette az irányt. A gépies látogató megállt előttük, üvegszemeivel végigmérte a kompozíciót, majd a fém írótáblájából előugró apró mérőszalaggal pedánsan megmérte Henderson orrának távolságát az Antikvárius kabátgombjától. A két férfi megkönnyebbülten sóhajtott fel, várva a szabadító mozdulatot.
A felügyelő azonban nem a zsinórokhoz nyúlt. Ehelyett a mellkasán lévő számláló bürokratikus kattogással pördült egyet, és a gép monoton, recsegő hangon megszólalt:
– A fődarab és a tartozék közötti távolság megfelel az esztétikai előírásoknak. Csoportosítás jóváhagyva: „Ünnepi csendélet makacs kereskedővel”.
Mielőtt az Antikvárius tiltakozhatott volna, a felügyelő fém írótáblája alól egy apró, gőzölgő viaszbélyegző emelkedett ki, egyenesen az Antikvárius homloka felé véve az irányt.