220/1. Az élő tárlat — A pormentes rendtartás

Az Antikvárius dühödten rántotta meg a gallérjára pattant sárgaréz bilétát, ám a fémötvözet hideg makacssággal feszült a szövetnek. Henderson vörösödő arccal próbálta lefeszegetni a sajátját, de a szerkezet minden próbálkozásra apró, figyelmeztető elektromos bizsergéssel válaszolt. A gramofonból áradó, rekedtes keringő ritmusára a szoba közepén álló üvegbúrák lassan süllyedni kezdtek a padlóba, helyüket pedig finom, bordó kordonoszlopok vették át, amelyek elegáns félkörben kerítették el a két dühös férfit a szoba többi részétől.
– Ez képtelenség! Én vagyok a tulajdonos, nem pedig valami poros kitömött madár! – sziszegte az Antikvárius, miközben igyekezett megőrizni a méltóságát, bár a gallérján fityegő biléta minden mozdulatnál ütemesen koccant a gombjához.
Henderson a zárt ajtó felé lépett volna, ám a lába előtt a padlóból egy apró, sárgaréz tábla emelkedett ki: „Kérjük, a kiállítási tárgyakat ne érintsék meg, és azok ne hagyják el a kijelölt talpazatot.” Amikor mégis megpróbált átlépni a láthatatlan vonalon, a cipője talpát hirtelen ragacsos, citromillatú gyanta rántotta vissza a parkettára.
A sarokban álló automata karok hirtelen megmozdultak. Egy finom selyemkendővel felszerelt teleszkópos rúd nyúlt ki a falból, és módszeres, lágy mozdulatokkal kezdte tisztogatni Henderson zakójának vállát, miközben egy másik rúd az Antikvárius homlokáról törölte le a düh verejtékcseppjeit. A két férfi tehetetlenül tűrte a gépies kényeztetést, miközben a gramofon dallama halkan elhalt.
A hirtelen beálló csendben a távoli folyosó felől egy nehéz, ütemes, fém sarkú cipő kopogása vette kezdetét, amely lassan, de feltartóztathatatlanul közeledett a lezárt ajtó felé.