219/5. A visszahúzódó küldemény — A hűségprogram csapdája

Az Antikvárius komótosan végigmérte a ragacsos üvegfalon túl heverő borítékot. Nem engedhette meg magának, hogy egy egyszerű sárgaréz szerkezet és némi citromos bútorápoló csorbát ejtsen a tekintélyén.
– Látja, Henderson? Ez az, amit a modern kereskedelemben „személyre szabott hűségprogramnak” neveznek – magyarázta rekedten, miközben az ujjával próbált tiszta foltot dörzsölni a sárgás rétegen. – A viaszpecsét minden bizonnyal egy exkluzív törzsvásárlói kedvezményt takar. Vagy egy kupont a sarki pékségbe.
Hendersonnak azonban nem volt kedve a kuponokhoz. A nadrágszára már teljesen átázott a kicsapódó párától, és a cipője alatt furcsán cuppogott a padló.
– Ha az a zsinór megmozdul, én sikítani fogok – felelte Henderson, gyanakvóan méregetve a boríték sarkából lógó fekete fonalat, amely gilisztaként tűnt el a deszkák közötti sötét résben.
Az Antikvárius, mit sem törődve a figyelmeztetéssel, felfedezett egy apró, csapóajtós nyílást a búra alsó peremén. Óvatosan kinyújtotta a lábát, és cipője orrával a rés felé piszkálta a levelet. A boríték engedelmesen csúszott a viaszolt padlón, ám a fekete zsinór hirtelen megfeszült.
A padló mélyéről fojtott, fémes csikorgás hallatszott, majd a zsinór lassan, de kérlelhetetlenül elkezdett visszahúzódni, magával rántva a borítékot is. Mielőtt a papír teljesen eltűnt volna a résben, a pecsét elpattant, és a borítékból nem egy kupon, hanem egy apró, sárgaréz kulcs fordult ki a deszkákra, miközben a mélyből egy újabb, még mélyebb, ritmikus kattogás vette kezdetét.