219/4. A citromos permet — A viaszolt vendégszeretet

A számláló mutatója végül kilencvenkilencnél megállt, és a sárgaréz szerkezetből fojtott sziszegés tört elő. Mr. Henderson reflexszerűen behúzta a nyakát a búra alatt, miközben ujjait a vastag üvegfalra tapasztotta. Az Antikvárius igyekezett megőrizni a szakmai méltóságát, bár a homlokán legördülő izzadságcsepp egészen másról tanúskodott.
– Nyugalom, Henderson! Ez csak egy aromaterápiás ciklus. Prémium szolgáltatás – suttogta feszülten.
A búrák alján lévő apró szelepekből sűrű, citromillatú pára kezdett szivárogni. A gőz pillanatok alatt elhomályosította a kilátást, sárgás és meglehetősen ragacsos bevonattal terítve be a belső üvegfalat. Henderson megpróbálta letörölni a párát az ingujjával, de a folyadék szokatlanul gyorsan száradt, finom, lakkbőr-szerű réteget képezve a kezén.
– Ragad. Nagyon ragad. Ez bútorfényező, Antikvárius – nyögte Henderson, miközben a padlódeszkák újra megmozdultak, és a két üvegharang még közelebb csúszott egymáshoz.
Az automata eközben befejezettnek tekintette a tisztítást. Egy apró, fémes csattanással újabb tárgyat lökött ki a fahéjas csigák mellé: egy vörös pecsétviasszal lezárt, sorszámozott borítékot, amelynek sarkából egy vékony, fekete zsinór lógott vissza a padló alá.