218/9. A mechanikus elégedettség — A rézgaras megnyugvása

A sárgaréz bevonat végül meglepően kellemesnek bizonyult. Mr. Henderson tapasztalta, hogy a vádliján feszülő arany pikkelyek nem fájnak; sőt, a hirtelen beálló merevség kifejezetten megkönnyítette az állást, tehermentesítve sajgó visszereit. Amikor a bolt ajtaja csilingelve kinyílt, és egy kövérkés úr lépett be a kisfiával, Henderson már szinte büszkén feszített a búra alatt. Az Antikvárius a szomszédban már egészen üveges, méltóságteljes tekintettel állt, szája sarkában az elégedettség finom, viaszos mosolyával.
A kisfiú egyenesen Henderson búrájához szaladt, és megkocogtatta a vastag üveget. Henderson kiáltani próbált, segítséget kérni a külvilágtól, de a torkából segélykiáltás helyett csak egy tiszta, tónusos C-dúr akkord buggyant elő, amit a tüdejében meginduló apró, bőr fújtatók préseltek ki. Az apa elégedetten bólintott, majd előkotort a zsebéből egy rézgarast, és ügyesen beledobta a Henderson talpazatán frissen megnyílt nyílásba.
A pénz csilingelése azonnal átjárta a férfi egész lényét. A fojtogató rettegés elpárolgott, helyét a legmélyebb, gépies alázat vette át. Érezte, ahogy a sárgaréz fogaskerekek lágyan egymásba kapaszkodnak a mellkasában, és elegáns, lassú keringőbe kezdett a szűk körön. Az egyetlen megmaradt félelme most már csak az volt, hogy a látogatók egyszer kifogynak a váltópénzből.
A poros pulton ekkor egy apró, fekete bársonydoboz fedele magától felpattant, feltárva egyetlen, kék üvegszemet, amely lassan pislogni kezdett a beeső fény felé.